Last Updated on 2026-10-07 by Kis Mukk
A poszt írásakor 52 éves vagyok. Nem is sok és nem is kevés abban a környezetben, ahová kulturálisan tartozónak gondolom magam.
Amit én látok magam körül, az az, hogy 80 évesen is lehet fittnek lenni. Hogy abban a korban is teljesen természetes lehet, hogy valaki gyorsabban futja a százat, mint én 52 évesen, jó az egyensúlyérzéke, ép a fogazata és a csontozata, járja a világot, mert fizikailag képes rá, és van ideje, pénze és energiája mindenre és bármire.
Egyszerűbben fogalmazva: a kor önmagában nem határozza meg mindazt, amit csinálhatunk.
Nem a (vidéki) magyar rögvalóság, ahol 40 fölött már illik elkezdeni bemászni a koporsóba, 50-en túl pedig szinte „alap”, hogy minimum szívbeteg vagy cukorbeteg az illető, esetleg még valami egyébbel is „megáldotta” a sors.
Bevallom hősiesen, nem én tartom el a gyógyszeripart. Nem járok orvoshoz, mi több, az elmúlt 25 évben a bőrgyógyászon kívül nem is nagyon látott egyik sem.
Így aztán, miután lesből támadó módon egy „tessék nekem igazolást adni, hogy épelméjű vagyok a vezetéshez” kérés után kaptam egy beutalót másnap reggelre egy minden lehetséges dolgot tesztelő vér- és vizeletvizsgálatra, egészen indokolt volt, hogy azért a zabszem ott volt.
Persze hozzátartozik, hogy tényleg jól érzem magam. Semmim nem fáj, heti három súlyzós edzésem van, emellett hetente körülbelül 100 kilométert tekerek hegynek föl, dombnak le. Az edzőm gyógytornász is, így aztán tényleg rendesen és tudatosan vagyok mozgatva.
Ehhez jön, hogy nem dohányzom, alkoholt gyakorlatilag nem fogyasztok. Nyáron sört igen, de az is maximum évi tíz üveg. Hetente minimum háromszor eszem főzeléket, mert imádom, cukros löttyöket sem fogyasztok és még sorolhatnám.
Nem mondom, hogy teljesen nyugodt voltam a vérvétel időpontjában. De akkor már úgy voltam vele, hogy úgyis mindegy.
Ezt megszívtam.
A szívás része
Kijött, hogy minden fontosabb vizsgált értékem nagyon rendben van. A vércukrom, a májam, a vesém, a zsíranyagcserém és a többi vizsgált érték sem mutatott valami sunyin bujkáló katasztrófa felé.
Vagyis 52 évesen kaptam egy meglehetősen megnyugtató pillanatfelvételt arról, mi zajlik a motorháztető alatt.
Miért szívás ez?
Mert ha 52 évesen ennyire rendben van a motorháztető alatt minden, akkor felmerül egy eddig nem különösebben sürgető probléma:
lehet, hogy egy igen hosszú életre kell felkészülnöm.
Lehet, hogy még 40-50 év van a tarsolyban.
És ha így van, akkor az már egyáltalán nem mindegy, hogyan élem meg őket. Nem az a cél, hogy minél tovább legyek életben, miközben az utolsó tíz-húsz évben beteg vagyok és mások segítségére szorulok.
Hanem az, hogy ameddig csak lehet, legyen erőm menni, utazni, tekerni, tanulni, és időről időre előállni egy teljesen indokolatlanul nagyszabású ötlettel, amit aztán valamiért tényleg meg is valósítok. Utóbbiból egyre több van.
A családunkra ráadásul nem különösebben jellemző sem a rák, sem a szívbetegség. Az Alzheimer viszont igen. Nagyon is.
Mi következik ebből?
Az, hogy ahelyett, hogy hátradőlnék azzal, hogy „majd a Jóisten eldönti, meddig vagyok itt”, arra jutottam, hogy inkább még jobban vigyázok magamra.
Még annál is jobban, ahogy eddig éltem.
Mert egy hosszú élet önmagában nem különösebben érdekes cél.
Egy hosszú élet, amelyben még 80 évesen is én döntöm el, hová megyek, mit csinálok, mit tanulok meg, mire ülök fel, és melyik országban ébredek másnap reggel – na, annak már látom értelmét.
