Last Updated on 2026-10-12 by Kis Mukk
Hirtelen ötlettől vezérelve lefoglaltunk egy estét a Costa Favolosa hajó Archipelago éttermébe. Az egyik fő ok Bruno Barbieri volt, aki nagy kedvencem, és valószínűleg az egyetlen séf a világon, akitől gondolkodás nélkül hajlandó lennék bármit megenni.
Az este aztán jóval különlegesebbre sikerült, mint vártam.
Már előre szóltak, hogy az étteremben nem szabad fotózni és videózni. Ez önmagában elég szimpatikus gondolat lenne, hogy két órán keresztül nem a telefonodat bámulod, hanem azt, ami előtted történik.
Csakhogy én szeretek arról írni, hol jártam és mit ettem. Két héttel később pedig itt ülök a laptopom fölött, és csak töröm a fejem, hogy miket is ettem, de ez fényképek nélkül meglehetősen érdekes feladat.
Mert nem arról volt szó, hogy „előétel: tatár bifsztek”.
Tizenkét fogás érkezett, olyan nevekkel és alapanyag-kombinációkkal, amelyekből ember legyen a talpán, aki kétórányi lakmározás és gasztronómiai agyeldobás után fel tudja idézni, pontosan mi volt a második, az ötödik vagy történetesen a kilencedik tányéron.
Egyetlen fogást tudok teljes bizonyossággal megnevezni: a vattacukrot.
Azzal csalták ki a végén a népet az étteremből.
Én nem ettem meg, mert nyilván túl édes volt az én ízlésemhez, viszont elvittem a kabinba, ahol hülye fejjel beleállítottam egy pohárba, gondolván, hogy majd megvár.
Hát, nem.
Reggelre a vattacukor helyén egy furcsán perverz színű, nehezen azonosítható lila izé maradt, ami foszlányokban hozzáragadt a környezetéhez. Nem volt öröm lekapargatni, de a cukor szerencsére olvad meleg vízben.
A tizenkét fogásból tehát ezt sikerült dokumentálnom. Gasztrobloggerként ígéretes kezdés.
De kezdjük az elején.
A Costa Favolosa annyira tragikusan szörnyű volt, hogy azt a fikázó posztot, amit ott írtam helyben, füstölgő fejjel, még nem mertem elolvasni. Túl szépek a napjaim mostanában ahhoz, hogy egy ilyen kellemetlen emléket felidézzek. Lényeg az, hogy soha többet nem megyek Costa hajóval. Most már tényleg nem. Nincs több esélyük.
Az első este ott ültünk a pizzériában (fizetős), és nézegettük a Costa appot, hogy mégis hol fogunk kaját szerezni félórás „napközis” sorakozás nélkül, amikor feltűnt az, ami az eddigi Costás utakon még nem: Archipelago. Barbieri. Darroze. Ángel León.
És úgy voltunk vele, hogy elmegyünk és szerzünk magunknak egy kellemes estét, és hagyjuk, hogy ez a minősíthetetlenül rossz hajó néhány százalékban jóvá tegye az emberiség elleni bűntetteit.
Az ár nem volt feltüntetve. Furcsa. Még egy körülbelüli összeg sem. De leleményesek vagyunk, és nyilván vannak olyan kedves emberek, akik leírják a véleményüket a dologról, és nem röstellik azt sem leírni, hogy amúgy 100 euró fejenként.
Nem tartom soknak egyáltalán. Sőt.
A másik, amit sikerült kinyomozni, hogy jó és kellemes élmény, és érdemes elmenni.
Egy olyan estére foglaltuk, amikor nem kötünk ki, és a morcos Északi-tengeren haladunk rohamléptekkel Hamburg felé.
(Hamburg: most jut eszembe, hogy nem ettem pastramis szendvicset A Péknél az állomás mellett, és ez komoly hiányosság. És még Olyan Kenyeret sem vettem. Ször-nyű!)
A vacsorára húsz perccel korábban érkeztünk, ezért leültettek minket egy elkülönített helyre. Végignéztük a naplementét, ami szokása szerint csodás volt, majd elkezdtek szállingózni az emberek.
Tizennégyen voltunk összesen.
A vacsora kezdetekor szóltak, hogy mehetünk, és betereltek minket egy nagy szobába, ahol az asztalok a fal mellé voltak rendezve. Mi az egyik sarkot kaptuk.
Ha jól láttam, hét pincér volt, köztük a sommelier, akik szorgosan válogatták a menüket nyelvek szerint, mert persze a Costának nem sikerült megugrania azt a hatalmas lépést, hogy egy hét után valamilyen belső rendszerből kinyerjék azt az adatot, hogy angol nyelvű dolgokat kérünk, és nem németet.
Az volt a rendszer, hogy minden fogás előtt letettek az asztalunkra egy kártyát, amin rajta volt az étel neve, hogy melyik séf alkotta, a hozzá illő ital összetétele és egy kicsit részletesebben az is, hogy mégis mit eszünk.
Mivel ez a három séf nem kispályás, és olyan ételkombinációk voltak, amik csak ilyen pallérozott és fejlett ízérzékeléssel megáldott elmék agyából pattanhatnak ki, nyilván egyiket sem tudtuk megjegyezni, fotózni meg ugye nem lehetett.
Minden fogáshoz volt valami „körítés”.
A legemlékezetesebb az volt, amikor lekapcsolták a fényeket, elindult egy bűnüldözős zene, a pincérek meg az ételeinkkel elkezdtek körbe-körbe futni a félhomályban. 🙂
A futkosásból az lett, hogy letettek elénk egy ételt meg a papírt, amin az állt, hogy elnézést, nem volt idejük összeszerelni az ételt, és ezt nekünk kell megtenni. A recept is ott volt hozzá.
Érdekes élmény volt. Meg persze finom.
A másik fogás, amire emlékszem, az a kaviár volt, már meg nem mondom, mivel. Itt rögtön eszembe jut ez a videó, amit érdemes megnézni, és ha nem követed a pasit, akkor csak biztatni tudlak.
Milyen volt a kaja?
Én végignéztem Varga Sándor összes videóját angolul és magyarul is, és mindig kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet az, ami szép ízű.
Hát, itt megtudtam.
Többször volt gasztro-orgazmusom vacsora közben, amikor a nyelvem olyan ízeket érzékelt, amiket előtte sosem. Voltak pillanatok, amikor, ha azt mondták volna, hogy innentől soha többet nem ehetek, elégedetten hátradőltem volna.
Az italok annyira telitalálatok voltak hozzájuk, hogy szerintem jobb nem is lehetett volna.
Egy italra emlékszem: egy kémcsőben lévő, sárgás színű gin és valami keverékre. Az brutálisan jó volt. Érdekes módon sós volt az íze.
És ennyi, amit képek, videók és egyebek nélkül, két hét elteltével fel tudtam idézni.
Megérte?
Igen!
Elmennék újra?
El.
De semmiképpen sem a Costa egyik hajóján.
A többi hajós élenyekről itt olvashatsz.
