Reggel, amikor felébredtünk Zakopáne mellett a rönkházban, elég borult volt az ég. Gondoltam is, hogy nagyon remélem, az én kis kertemben is esik az eső, de amikor ránéztem az időképre… csak marha meleget és napsütést láttam egész napra.
Reggeliért átbattyogtunk a szomszédos Żabkába, de kávét nem szereztünk, mert úgy gondoltuk, hogy majd Zakopánéban biztos lesz valami finom. Összeszedtük magunkat, és a hétfő reggeli, útfelújításokkal tarkított forgalomban elmentünk a 10–15 percre lévő nagyvárosba, amiről én gyakorlatilag semmit nem tudtam.
Az ominózus, sokat emlegetett szomszédom kvázi egyetlen külföldi élménye Zakopáne. Eddig azért érezte magát olyan valakinek, aki „világlátott”, mert 1998-ban egy buszos kirándulás során eljutott egészen Zakopánéig, és hogy az tyű, micsoda csúcsszuper hely! Lélegzetelállító, lenyűgöző, az univerzum köldöke, jobb, ha tudod.
Kis kitérő még a helyhez és ehhez a „hatalmas” utazáshoz: tőlünk 230 kilométerre van ez a világcsoda. De neki ez az utazás netovábbja. Sajnos valóban az. Innen már nincs is messzebb! Ha tovább mész, már leesel a térképről!
Zakopáne annak nagy élmény, aki még életében soha máshol nem járt
Körülbelül annyi benne az élményfaktor, mint Budaörsön elmenni sétálni vagy kirándulni, kiegészítve azzal, hogy mivel rengeteg a turista, a helyi főutcán minden megtalálható, amit nem szeretnél látni egy „roppant autentikus” helyen: éttermek és luxusüzletek egymás mellett, kiegészítve pont ugyanazokkal a boltokkal, amelyek máshol is megvannak, akár még kisebb városokban is.
Sajnos nem túlzom el, tényleg ilyen.
A városban több nagy parkolót is kialakítottak, némelyik közelebb, másik messzebb van a belvárostól, de… na. Ez nem a mi helyünk, bármennyire is a világ teteje a szomszéd szerint. Finoman szólva nem rosáltam össze magam a helytől, így mentünk is tovább.
Mivel az autópályán száguldozásban semmi izgalmasat nem találunk, mellékutakon és cuki kisvárosokon át vezetett az út egészen Wieliczkáig, a sóbányáig.
Álmaim éléskamrája
Persze előtte megéheztünk, és betértünk egy helyre, ahol megláttam álmaim éléskamráját.
Jól vedd szemügyre ezt a kamrát, mert van mit nézni benne. Oké, hogy nyilván úgy van elrendezve, hogy minél jobban nézzen ki, de azé’ itt tényleg van mit bámulni. Arról nem is beszélve, hogy a lengyel kompót az egyik kedvencem, és itt gondoskodtak arról, hogy bőven legyen muníció télire is.
A lengyelek jól élnek
Egészen felháborító, hogy míg Magyarországon csak egy szűk elit gazdagodott az elmúlt években, a lengyeleknél a pénzt arra is fordították, hogy a házakat szigeteljék, modernizálják. Egészen olyan érzésem volt, mintha valahol Ausztriában mennénk: gondozott kertek, rendezett házak, látható jólét.
Ezt tényleg érdemes lenne látnia sok embernek, hogy bár a lengyel lakosságot nem védték meg a nemátalakító óvodásoktól, mégis milyen jól élnek arrafelé ezek a barátok.
A sóbánya
Sok-sok évvel ezelőtt Krakkóban töltöttük a karácsonyt, de akkor nem jutottunk el a sóbányáig. Na de most.
Úgy voltunk vele, hogy odamegyünk, aztán majd meglátjuk, másnap mikor tudunk bejutni. Arra nem számítottunk, hogy megkapjuk a jegyet, és indulhatunk is 20 perc múlva.
Itt megint hiányosan működött az agyam, mert valamiért nem akarta tudni, hogy mennyit is kell lépcsőzni és gyalogolni. Aztán amikor elindultunk lefelé, sajnos visszatért. Megjelent benne a gondolat, hogy ez nem egy kellemes séta lesz, hanem inkább egy kiképzőtábor.
A sóbánya érdekes volt, egészen megdöbbentően hatalmas méretekkel, de ha most választanom kellene, hogy a jégbarlang vagy ez a sóbánya legyen-e benne az útitervben, akkor a jégbarlangot választanám.
Ez a wieliczkai sóbánya nekem nem volt olyan wow. Megnéztem. Kipipáltam. Többet nem akarok odamenni.
A jégbarlangba viszont nagyon szívesen. Bármikor!
Estére már csak az maradt, hogy elfoglaltuk a közeli szállásunkat, lezuhanyoztunk, és eltettük magunkat másnapra.
