Észrevetted már, mennyire szét van szabdalva a figyelmünk?
Dolgozol valamin, amihez gondolkodnod kellene, elmélyülni valamiben, döntéseket hozni. Aztán pittyen a telefon és jön egy üzenet.
Kizökkensz.
És nem az a legnagyobb bajod, hogy elveszett két perced.
Hanem leginkább az, hogy utána milyen nehéz visszatalálnod oda, ahol a gondolataid éppen jártak amikor megzavartak.
Gloria Mark, a Kaliforniai Egyetem kutatója és munkatársai azt figyelték meg, hogy egy megszakítás után átlagosan körülbelül 23 perc telik el, mire az emberek visszatérnek az eredeti feladatukhoz.
23 perc. Egyetlen megszakítás miatt.
Pontosan így működnek bizonyos emberi kapcsolataink is.
Vannak emberek, akikkel egy beszélgetés után tele leszel ötletekkel, energiával, tervekkel, akik inspirálnak, és vannak azok a kapcsolatok, amelyek után órákig jár az agyad valamin, amit ráadásul nem is neked kellene megoldanod. Az ő problémája.
Amikor te a lehetőségeket keresed, a másiknak minden megoldásra ezer problémája van.
Mennél előre, ő viszont pontosan el tudja magyarázni, mi miért nem fog sikerülni és micsoda katasztrófa lesz belőle.
Nem rosszindulatból, hanem mert egyszerűen feketébben látja a világot.
Aztán a beszélgetés véget ér, te pedig még mindig ott vagy fejben az ő problémájánál.
Próbálod megérteni (nem lehet), meggyőzni (azt sem lehet), segíteni (azt végképp nem lehet) megoldani ( az meg nem a te feladatod).
Közben a saját ötleteid, terveid és feladataid várnak.
És erre bizony már nem elég 23 perc.
Körülbelül 15 évvel ezelőtt hasonló volt a helyzet az egyik barátnőmnél.
Reggel hétre olyan feszült lettem egy-egy beszélgetésünktől, hogy a fél napom ráment arra, hogy fejben újra és újra végigpörgessem a történteket. Minek?!
Akkoriban még semmit sem tudtam a figyelem működéséről. Viszont azt pontosan tudtam: rengeteg energiámat viszi el más emberek negativitása.
És amíg másvalaki életén, döntésein és problémáin gondolkodom, addig a saját életemmel nem haladok.
Végül úgy döntöttem, hogy hátrébb lépek ebből a barátságból.
És valami érdekes történt.
Hirtelen rengeteg energiám és időm lett.
Tanulni kezdtem. Ennek később egy amerikai diploma lett az eredménye, és megnyílt előttem a lehetőség, hogy egy másik országban új életet kezdjek.
Félreértés ne essék: az illetővel azóta is jóban vagyok.
Csak megtanultam tartani azt a bizonyos tízméteres távolságot.
Nem tudom más emberek problémáját megoldani, ha azt önmaguk sem akarják megoldani.
Mert kényelmes panaszkodni és nem tenni semmit, mindig mást okolni.
Az ő életét nem élhetem helyette.
És nem is kell.
Tavaly ismét közelebb kerültem egy nagyon régi ismerősömhöz.
Eleinte érdekes volt újra megismerni az életét, meghallgatni miben van éppen.
Aztán szépen, észrevétlenül egyre jobban bevonódtam. Nem kellett volna.
Sokszor még órákig az ő problémáin gondolkodtam.
Aztán idővel azt vettem észre, hogy én magam is egyre sötétebben látom a világot.
És a saját dolgaimmal alig haladtam.
A vállalkozásom, ami a megélhetésemet is jelenti, kezdett fejreállni.
Nyilván könnyű lenne azt mondani, hogy mindez valaki más miatt történt.
De nem így volt.
Én engedtem, hogy a figyelmem és az energiám olyan dolgokra menjen el, amelyekre valójában nincs ráhatásom.
Végül írtam neki egy levelet.
Elmondtam, hogy számomra ez a folyamatos negativitás már sok, és szükségem van arra, hogy távolabb lépjek.
Nem akartam megváltoztatni őt. Nem akartam meggyőzni semmiről.
Egyszerűen meghoztam egy döntést a saját életemről.
Hogy ő mit kezd ezzel, az már az ő dolga.
És tudod, mi történt utána?
Szárnyra kaptam
Újra elkezdtem alkotni.
Ötletek sorát valósítottam meg azóta.
Új célok, izgalmas kihívások, és rengeteg lehetőség jelent meg a horizontomon.
Reggelente azóta az jár a fejemben, hogy mit szeretnék létrehozni, nem pedig az, hogy valaki más életében miért nem működik valami.
Vannak időszakok, amikor a másiknak éppen arra van szüksége, hogy mellette álljunk. És olyanok is, amikor nekünk van szükségünk segítségre.
De különbség van aközött, hogy támogatunk valakit, és aközött, hogy észrevétlenül átvesszük az összes problémáját.
Nekem ezt kellett megtanulnom.
A figyelmem nem végtelen erőforrás. És az életem sem az.
Ma már sokkal jobban meggondolom, minek és kinek adok belőle.
Mert a telefon pittyenését el lehet némítani.
De néha a saját fejünkben kell megtanulnunk csendet teremteni.
És amikor ez sikerül, elképesztő mennyiségű hely szabadul fel mindannak, amit valóban szeretnénk megélni és létrehozni.
Nekem most pontosan ez történt.
Újra elkezdtem élni.
