A fenti képen az Ádeni-öböl látható, Dzsibuti és Jemen között, ott, ahol a legkeskenyebb az átjáró. Amúgy gyönyörű hely, legalábbis tengerről nézve.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen érdekes utazásban lesz részem, a közben felmerülő kalandokra meg nem is gondoltam. Néztem én előre a térképet, hogy „oké, átmegyünk a Szuezi-csatornán, és megkerüljük az egész Arab-félszigetet” de az agyamig csak ez jutott el. Hogy Rodosz és a Szaúd-arábiai Jeddah vagy magyarul Dzsidda között lesz majd egy szép hajóút, és aztán majd megyünk dél felé, egészen addig, míg már megkerültük a félszigetet és Ománban leszünk.
Omán! 30 éve bakancslistás volt nálam, a Világjáró egyik számában olvastam egy hosszabb cikket arról, mennyire szép és érdekes, így rögtön felkerült a végtelen bakancslistámra.
2023 novemberében már bőven ment a háborúzás Gázában és amikor behajóztunk a Szuezi-csatornába, akkor elborzasztott a tudat, hogy onnan pár kilométerre micsoda harcok vannak, emberek halnak meg, én meg viszonylagos luxusban hajókázok arra. Furcsa érzés volt.
A Vörös-tengeren nem először hajózunk Egyiptom környékén, 2023 januárjában egy érdekes hajóúton vettünk részt, bejártunk mindent, jártunk a piramisoknál, én végre hajózhattam a Níluson, jártunk Jordániban (micsoda gyönyörűség az az ország!) voltunk Szaúd-Arábiában is, de innen délebbre nem merészkedtünk.
Amikor novemberben elhagytuk kedvenc szaúdi városomat, Dzsiddát, még gyanútlanul örültem. Ültem a 38 fokban, borzasztó párában és a naplementét figyeltem meg azt, hogy mennyit változott ez a város pár hónap alatt, hogy megint építik a világ legmagasabb épületét és minden olyan tökéletes volt. Be tudtunk menni a kedvenc szaúdi kávézónkba és vettünk pult alól a szemes kávéjukból egy kilót (ma reggel is ezt ittuk) miközben az eladók dörzsölték a markukat, persze ők nem tudták, hogy janárban a tulajjal bizniszeltünk és tök jó árat mondtak a kávéjukra. Meg különben is, ez olyan finomság és olyan ritkaság, hogy ha kiszámolja hogy egy kilóból hány eszpersszót tudunk főzni és annyiért adja, az is jó lett volna. Persze nem ennyiért adta, hanem 4 kávényiért adott egy kilót. Ja kérem, ez így biznisz nekünk is!
Amikor már sötétben visszatértünk a kabinunkba és alváshoz készülődtünk, kaptunk egy levelet, pontokba szedve, hogy mi következik. És csak pislogtam.
A levélben az állt, hogy egy nap múlva veszélyes terepre érkezünk és este amellett, hogy tilos a felső (nyitott) fedélzeteken tartózkodni, legyünk szívesek az összes függönyt elhúzni, mert a hajó teljes sötétben fog közlekedni, és ne jusson ki semennyi fény sem, plusz gondoskodtak a fegyveres védelmünkről is, de ha minden kötél szakadna és mégis gyanús hajó közeledne hozzánk, akkor 3 kód volt.
A három kód és a három tennivaló attól függött, hogy mennyire jönnek közel a kalózok vagy mennyire rettenthetetlenek. Gyorsan felütöttem a világtérképet és megnéztem, hol is van Szomália. Ja, kérem, így már okés.
Sosem gondoltam volna, hogy bármiféle közöm lesz a szomáliai kalózokhoz.
A három kód közül a legsúlyosabb az volt, hogy a legénység utasításait követve a hajó alsó szintjein (vélhetően a vízszint alatti részeken) kell fedezékbe vonulnunk.
Persze elgondolkodtam azon, hogy mégis milyen hülye kalóz az, aki megtámad egy ekkora hajót, ennyi emberrel, főleg, hogy még biztosan fel is vagyunk fegyverezve, de erre a történelem sajnos rácáfolt.
Talán egy héttel az áthaladásunk után jött az első hír, hogy megint megtámadtak egy hajót, de nem a szomáliai kalózok, hanem a jemeni felkelők, aztán tovább mélyültek a problémák és már drónokkal támadják a hajókat, ami persze nem tetszik sem az országoknak, sem az érintett hajóstársaságoknak, sem Egyiptomnak, sem az egész világnak. (Egyiptom úgy kerül ide, hogy az összes Vörös-tengeren közlekedő hajó áthalad a csatornán, amiből neki meg szép kis bevétele származik.)
Összességében ez egy olyan probléma, ahol kívülről jól látható, hogy ki fogja előbb-utóbb a rövidebbet húzni, de aki az aknavetőket indítja meg a drónokat valószínűleg szarik rá. Baszódjon meg mindenki, neki már úgyis mindegy!
Én a Marinetraffic nagy felhasználója vagyok indulásuk óta. Rögtön néztem is, hogy mi a helyzet a környéken, de a hajók vagy kikapcsolt helyzetjelzővel közlekedtek, vagy fel volt tüntetve, hogy (!) felfegyverzett kísérővel rendelkező hajó.
Most, amikor január végén, két és fél hónappal később írom ezeket a sorokat, nyilván ránéztem a helyzetre és azt láttam, hogy az eddidginél is nagyobb a titkolózás. Egy ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy a hajók „láthatatlanok” maradjanak és ne lehessen arra számítani, hogy „holnap reggel 9 körül” feltűnik a láthatáron egy konténerszállító monstrum. Elég szomorú a helyzet és nem egyszerű a megoldása mert akikkel harcolni kell, azoknak teljesen mindegy már miden. Sokkal rosszabbul nem élhetnek.
De a helyzet abszurditását mutatja, hogy minimális matematikai ismeretekkel kiszámítható, hogy az a konténerszállító, ami most jön ki a csatornából, hány nap alatt meddig jut el, ha feltételezzük, hogy maximális vagy azt megközelítő sebességgel halad egy nem túl széles területen.
Reggel volt, amikor a hajónk megállt a Vörös-tengeren. Sokáig semmi nem történt, vártunk vagy fél órát a csöndben, közben a Vörös-tenger egykedvűen hullámzott és borzasztóan meleg volt!
Azt az átlag el sem tudja képzelni, mennyire meleg! 2023 november elejét írjuk és 38 fok volt kint, de árnyékban. Novemberben. A tenger közepén a hőmérséklet a kisebbik probléma mert a pára sokkal fullasztóbb: mindenre kiül, kicsapódik, végül úsznak a tárgyaid a párában, olyan, mintha esett volna. Amikor a hűtött beltérről kimész, olyan érzésed van, mintha egy túlpárásított szaunába lépnél. De miért lenne ott kevesebb pára, ha mindenhol víz van?
Két hónappal később az Azori-szigetekhez tartozó Floresen voltunk, ott ugyanez van, de meleg nélkül. Ott csak 17-18 fokban volt olyan pára, hogy a lakásban reggelre nem száradt meg az, amit este elmosogattam. Láttál már ilyet? Elmosogatsz valamit és egy napig nem szárad meg. Hihetetlen! Ment is a párátlanító gép folyamatosan.
Idegesítő volt ez a várakozás mert mindenfelé néztünk, de nem láttunk semmit aztán lassan feltűnt a fenti kombó.
Aztán megvilágosodtam mert a veszélyes zóna elején és a végén is megálltunk és valamit egyeztettek valakivel. Ez volt a határozottabban kinéző hajóegyüttes.
Ilyenkor nem tudom mit és miért csinálnak, azt nem kötötték az orrunkra. Talán jobb is.
A következő napok nyugisan teltek, négy vagy öt napba került, hogy elérjünk Omán másik oldalán található Muscat-ba, közben csodás naplementék voltak.
Bár nem sokat mászkáltam a hajón, de egyik este amikor róttam a köröket hogy legalább némi gyaloglásban legyen részem aznap, láttam, amint a feltűnően kisportolt egyének csoportja ücsörög egy asztal körül. Nem utasok voltak, angolul beszélgettek, volt közöttük -szeirntem- valami orosz vagy ukrán kinézetű, átlag európai figura is és néhány barnább bőrű. De ekkor már közeledtünk a biztonságos részhez.
Aztán a sokadik nap megint megálltunk és vártunk. Kivételesen legalább egy órát álltunk a nagy semmi közepén, majd feltűnt ez a hajó. Jó gyorsan közlekedett és a fene sem tudja, mit csináltak. Valaki feljött a hajónkra, aztán valószínűleg távozott, mi meg mentünk tovább. De nem pilot ship volt, az biztos! Végül megérkeztünk Ománba, ahol újabb kalandjaink voltak. De erről később.
