Visszatekintve, szinte felfoghatatlanul távolinak tűnik az idő, amikor elkezdtem írni ezt a blogot. Ha jól számolom, lassan ezer bejegyzés ment ki azóta. Lefedi szinte teljesen az Orbán-rendszer éveit, és közben annyi minden történt, hogy most, pár nappal a választások után, muszáj leírnom, mit gondolok. Egyfajta kordokumentumnak szánom ezt is, olyasminek, amit évek múlva vissza lehet olvasni. Ahogy most visszaolvasom a karantén idején írt naplóimat. Az is történelemnek tűnik már, pedig alig pár éve volt.
A legnehezebb mégsem a politika volt, hanem az, amit az emberekkel tett.
Egy rokonom magyargyűlölőnek nevezett. Engem. Miközben éppen hazaköltözőben voltam, vidéken ingatlant vettünk, és próbáltunk új életet építeni Magyarországon. Ennél abszurdabbat nehéz kitalálni.
És ilyenkor nem is a sértés a legrosszabb, hanem a felismerés, hogy valakinek a fejében már teljesen szétesett a valóság. Hogy maradék józan ész nélkül képes visszamondani bármit, amit elé toltak.
Hallgattam, ahogy magabiztosan magyarázza, hogy Amerikában gyerekek tízmillióit operálják át egyik napról a másikra, és ez nálunk is így van: reggel beadod Gizit az óvodába, délután már kisfiúként viszed haza. És ezt nem viccelődvel mondta. Nem ironikusan, hanem meggyőződéssel.
Ez az igazán félelmetes.
Mert nem az a baj, hogy valaki téved. Mindenki téved néha. Az a baj, amikor valaki már a nyilvánvaló képtelenséget is készpénznek vesz, csak mert bemondták a tévében. Punktum. Nincs kérdés, nincs kétely, nincs gondolkodás.
Miközben ebben az országban egy időpontot nem kapsz normális időn belül semmire. Vérvételre is már csak 2089 decemberére van időpont, nemhogy titokban tömeges „nemátalakító” műtétekre.
Amit ez a korszak hátrahagyott: gazdasági károk, lepusztult intézmények, szétmérgezett emberi kapcsolatok.
Családokat, ahol nem lehet normálisan beszélni. Barátságokat, amelyekből csak keserűség maradt. Embereket, akik már nem vitatkoznak, csak visszhangozzák a tévében hallott uszítást.
Ezt nem könnyű megbocsátani.
Sajnálom azokat is, akik most értetlenül állnak, és nem értik, mi történt ebben az országban. Pedig ez leginkább csak azoknak nem volt nyilvánvaló, akik évek óta még jelképesen sem tették ki az orrukat a kapun túlra, nem néztek körül, nem beszéltek másokkal, és annyira igénytelenek voltak a saját valóságukra, hogy az M1-en kívül semmit nem voltak hajlandók megnézni.
Lusták voltak gondolkodni, lusták voltak kérdezni, lusták voltak kételkedni.
És ennek ára lett. Nemcsak magukat csapták be, hanem sokszor a saját családjukat is feláldozták ezen a lustaságon: gyerekek, rokonok, barátok hiába próbálták elmagyarázni nekik, hogy amit látnak, az nem a valóság, hogy egészen másról szól a világ. Most ott állnak szerencsétlenül, és kérdezik, ez mégis hogyan történhetett.
Hát úgy, hogy az országnak elege lett a butításból, a félelemkeltésből, lopásból, a megnyomorításból.
Szomorú látni ezt a késői döbbenetet, mégis van benne valami reménykeltő: talán most új irány kezdődhet.
Én pedig egyre tudatosabban választom meg, kiket engedek közel magamhoz. Kik azok, akikkel lehet építkezni, beszélgetni, vitatkozni, fejlődni. És kik azok, akik mindenhová csak a saját dühüket, félelmüket és mocsarukat cipelik magukkal.
Kevés az előbbi mostanában.
De legalább már tisztábban látszik, kit érdemes keresni.
