A repülős sztorik – mert néha történnek dolgok egy repülés alatt

15 éve járjuk a világot.
15 év alatt megszámlálhatatlanul sokszor repültünk, és bár a repülések döntő többsége tökéletesen eseménytelen volt, de néha… néha olyan dolgok történnek, amik emlékezetesek.
Eddig volt  kényszerleszállás, ájult utas, potyautas, üvöltő idióta, telefonálás fent a levegőben, több órás várakozás a felszállásra várva, sikítozós turbulencia, neveletlen, a székeken ugráló gyerek, szinte üres gép és még sorolhatnám reggelig.

PISZTOLY VAN NÁLUNK!

😀 jaj, ez annyira … szar sztori. Santorini szigetéről repültünk Budapestre, az akkor még létező Malév egyik charter járatával egy kéthetes nyaralás után, kipihenve, én csokibarnán, gyerek szokása szerint pirosan. (Ő nem barnul, hanem pirosodik, lévén tök fehér a bőre, eredetileg szőke a haja) Akkoriban még súlyos, kétoldali bőrönditiszben szenvedtem, tehát volt nálunk két bőrönd is. (A mai énem el nem tudja képzelni mi a tök volt abban a bőröndben, 2 hétre mégis mi a …t vittem magunkkal??? Tök gáz!)
Mint minden rendes bőrönditiszben szenvedő turistánál, nálunk is volt kézitáska. Abban meg ugye… mint egy rendes női táskában minden van, halott orosz katona is. Szóval a helyszín a Santorini gyönyörűséges szigetén lévő akkor még csak egytermes pici reptér. (Azóta bővítettek rajta kétszer) Az átvizsgálás lényegében a bejáratban zajlott, mindenki láthatott midnent, semmi flanc nem volt.
Feltettük a kézitatyinkat a szalagra, az bement a masinába, majd hirtelen ott termett két rendőr/határőr/mineknevezzem, fegyverrel felszerelve, elég morc arckifejezéssel. Kérdezték, hogy kié ez a csomag, mi meg mondtuk, hogy a gyereké. – Gyerek akkor volt 4 vagy 5 éves forma.- A faszi nem tétovázott, kinyitotta a csomagot, benyúlt és elővett egy ….

…..

 

…….

 

 

 

 

 

egy vizipisztolyt tele vízzel.

Mondjuk úgy, hogy hallható volt a megkönnyebülésük, hogy nem valami béna terroristát fogtak, hanem egy vizipisztolyos gyereket 😀

 

Az ájult utas

Szkopjéból repültünk Berlinbe pár éve és körülbelül félúton az egyik utas elájult. Egy idős bácsiról volt szó. Ugye ilyenkor az ember agyán végigfut, hogy “na, akkor most mindjárt leszállunk”, de nem így történt.
Annyira, de annyira nyugodtan viselkedett a teljes legénység, annyira profin kezelték a helyzetet! (Wizz gép volt egyébként 🙂 )
Annyi volt, hogy a bácsi mellett ülő feleség megnyomta a gombot, hogy szeretne valamit. A néni ijedt volt, de nem halálosan. Odament a légiutas-kisérő nőci, látta, hogy mi az ábra, majd nyugodt léptekkel odament a hangosbemondóhoz és több nyelven megkérdezte, hogy van-e orvos a fedélzeten. Volt, kettő is. Nem tudom az átlag lakosság hány százaléka az orvos, de nem feltételezem, hogy 180 főből kettő doki lenne. 🙂 Mázlink volt.
Aztán az történt, hogy megállapították, hogy a bácsi valóban elájult, leesett a vérnyomása “ezer méter mélyre” – elnézést a szar poénért. A dokinő vizet és cukrot kért a sztyuviktól. Nyilván meg is kapta és a bácsi igen hamar magához is tért. Szerintem körülbelül 5 perc alatt teljesen rendeződött a helyzet minden pánik nélkül. A bácsi saját lábán távozott a gépből. 🙂

Az üvöltő gyerek-utas-telefonáló ember

A fenti szép listából rögtön 3 egyetlen repülés alatt történt meg.
Emlékeim szerint 5 euróért (1500 ft)  vettük a Bukarest – Berlin jegyet (az odaúti jegy is pont ennyibe került) így “Ryan barátunk” jóvoltából megnézhettük a román fővárost december elején. (Igen, még Bukarestről sem meséltem)
A visszafelé járatunk késő este indult, azt hiszem este 10 körül, menetidő kb. 2 óra a két főváros között. Oké. Ugye én utálok repülni mert egyszerűen képtelen vagyok a hátsómon ülni huzamosabb ideig ÉS semmit sem csinálni, tehát nekem  már az kihívás, hogy túléljem az ilyen “hosszú” repülést.
A repülőn középtájon ültünk, nem egymás mellett Ryan barátuk új üléskiosztási rendje szerint.

(Zárójelben megjegyzem, hogy mióta MINDIG szétszed minket a rendszer és hivatalosan nem ülhetünk egymás mellett, szerintem azóta többször ültünk üres sorban, ablak mellett és … egymás mellett mert valahogy mindig úgy adódik, hogy jó helyre ülhetünk a felszállás után.
Legviccesebbek azok a sztorik, amikor a rendszer szétszedi az együtt foglalókat és aztán a gépen kiderül, hogy annyira idiótán csinálta, a másik párost is ugyanígy szedi szét, tehát cserélünk és végül mindenki ülhet ott, ahol akar. Sok hűhó semmiért, de neki is meg kell élni valamiből, biztosan sokan fizetik ki a nemtom hány eurós díjat. Amúgy… az engem mindig meglep, hogy valaki kifizeti az elsőbbségi beszállás vagy az ülésválasztás díját. Tényleg nem értem mi értelme a dolognak. Én azért fizetnék, hogy utolsóként szállhassak be a gépbe, hogy minél kevesebbet kelljen ott ücsörögjek. Ugyanígy nem értem, hogy kontinensen belül mi értelme van azért fizetni, hogy egymás mellett üljünk. Szerintem mindenki elég nagy már ahhoz, hogy el tudja viselni az ismerős utastárs “távolságát” egy-két órára. Oké, nem vagyunk egyformák, van aki nem tud egy órát eltölteni magában.)

Na de a szotori…
Felszálltunk, leültünk a nekünk kijelölt ülésre, de ahogy az már lenni szokott délebbi népeknél, a felszállás kicsit húzódott mert X, Y, és Z utasok képtelenek leülni, muszáj állva beszélgetniük a folyosón, ráadásul a bőröndjeiket is képtelenek betenni a csomagtárolóba. Oké. Megszoktuk. Az olaszok is mindig buliznak egy kicsit, mintha annyira ráérne mindenki.
Az előttem lévő 2 üléssort elfoglalta egy Magyaroroszágon a legnagyobb kisebbségnek telkintett népcsoportból származó család a négy gyerekével.
Engem nem érdekel ki honnan származik, az sem, ha 40 gyereke van, mert általában a szülő van annyira értelmes, hogy elmagyarázza a gyerekének, hogy maradjon nyugton, a gyerek meg általában felfogja.
De … ez ezen az úton nem így volt. Ráadásul a legkisebb gyerek, – olyan 5 éves forma – a figyelem felkeltésének egyetlen módját tanulta meg a szocializáció folyamán, mégpedig azt, hogy ha bármit, értsd: BÁRMIT akar, azt kizárólag ÜVÖLTVE, hisztizve tudja elérni. Igen. Még azt is, hogy kér egy kis vizet.
Ez a valóságban azt jelentette, hogy kb. ötpercenként valamiért üvöltött a gyerek egy-két percig.
Próbáltam aludni, de nem ment, pont előttem ültek. Az üvöltő gyerek ráadásul valami szájbetegségben szenvedett mert a fogain valami szürke lepedék volt, kivétel nélkül minden fogán, elég gusztustalan kinézetet kölcsönözve így szegénynek. Ráadásul a szájában folyamatosan nyalóka volt. Nem tudom mennyi idő alatt lehet megenni egy nyalókát, de neki mindig volt egy a szájában.
Annyira idegesítő volt a család és a gyerek, hogy egy utas aki mögöttünk ült legalább három sorral, az út közepén egyszercsak elkezdett üvölteni románul és németül, hogy fejezzék abba, maradjanak csöndben, bírjanak magukkal. Persze erre midnenki felkapta a fejét, csak az érintett család nem. Ők le se szarták. Ez így ment tovább, hogy az amúgy meglehetősen nagytestű, izomagyú kinézetű pasi üvöltött egy percig, aztán fél perc döbbent csönd, majd minden ment tovább, gyerek üvölt, pasi üvölt, fél perc csend.
A sztyuvik nem avatkoztak be, bár nyilván őket is rohadtul idegesítette a dolog. Feltételezem, hogy aznap az ujtolsó fordulójuk volt, senki nem akart balhét.
Aztán… már a német légtérben voltunk, amikor az egyik utasnak megszólalt a telefonja. Emberünk olyan nyugalommal vette fel a telót, mint amikor valaki otthon ül a kanapéján. Körülbelül 2-3 percet telefonálgatott, aztán mintha semmi sem történt volna, letette. Néma csönd volt (mígnem az üvöltős kislány nem akart megint valamit… )
Még soha nem vártam annyira a leszállást!
Szóval ez nem volt egy kellemes repülés.

Az ukrán potyautas

Ez még évekkel ezelőtt volt, még Magyarországon éltünk amikor egyszer Budapestről repültünk a gyerekkel Kijevbe. Ugye ahhoz, hogy a reptér azon részére mehessünk, ahonnan a kijevi járat indul, ahhoz van egy útlevélvizsgálat. Megkérdezik (néha) miért megyünk. 🙂
(Kis színes gyerekkel utazóknak: a gyerek teljesen önálló, ügyes, talpraesett, ráadásul a koránál idősebbnek néz ki. Egyszer én előre mentem és ő utánunk jött pár perccel az ellenőrzésnél. Megkérdezte tőle a határőr bácsi, hogy így, 12 évesen mégis hova megy egyedül, kivel utazik, erre a gyerek csak rámutatott valakire, hogy vele van. Oké. Jöhetett.)
Szóval ott álltunk Lisztferihegyen a karámban, nyár volt és a karámban szörnyű hőség tombolt épp.
Ahhoz, hogy a karámba beléphessünk van még egy ellenőrzés, ahol lecsekkolják a jegyünket. Oké.
Szóval ott ácsorogtunk a karámban, vártuk az indulást. Akkoriban még nem volt ilyen felhajtás a bőröndökkel, csak azt nézték, hogy nem túlméretes-e. Végigment a soron az egyik celebis alkalmazott, végignézvén, hogy tényleg rendben vannak-e a bőröndök, és akkor odalépett a mögöttünk álló ukrán pároshoz. Kérdezett tőlük valamit, mire kiderült, hogy csak ukránul tudnak. Oké. Ekkor a nőci mondta nekik, hogy “tiket, billét” mire a faszi elkezdett a felelségére mutogatni, hogy nem érti, csak a feleségnek van jegye. Elvezették az ürgét azonnal.
Fogalmam sincs hogy az ördögbe jutott olyan közel a géphez, de siekrült neki. Lehet, hogy tök figyelmetlen volt midnenki a reptéren, de … Mindenesetre érdekes a történet.

Ülünk és várunk

Madridból repültünk Budapestre egy vasárnap este, egy szép őszi napon. Az már szinte említésre sem érdemes, hogy elhagytam a beszállókártyám, amiről pár perc múlva kiderült, hogy beesett a check-in pult mögé, ahova be kellett másznom (!)  mert a lényeg az volt hogy meglett a papírfecni.
Szóval minden teljesen rendben ment egészen addig, míg be nem szálltunk, le nem ültünk, el nem indultunk.  Kigurultunk a felszállópálya elejére, ahol álltunk. Álltunk. Álltunk. Eleinte nem tűnt fel a dolog mert a sztyuvik tették a dolgukat, készülődtek, mindenki fészkelődött, de aztán rájöttünk, hogy álunk. Még mindig állunk. Eleve egy Madrid – Budapest járat nem az a “fú de rövid, épp csak leülünk” járat mert emlékeim szerint kb. 2-3 óra utazás, tehát bőven a tűrőképességem határait feszegeti egy ilyen út… Szóval álltunk és vártunk és nem történt semmi. Ez így ment 2 órán keresztül.
Semmi nem volt, csak épp torlódás volt és Barajas reptér elég forgalmas hely. Dugó volt a levegőben, vagy ki tudja hol. 😀

Más nevére kiállított jegyet kapok és én nem fizetek érte?

Ez még az ősidőkben történt, amikor az embernek volt két hete (vagy csak egy?) arra, hogy átulatja a repjegy árát. Szerintem ma már utalni sem lehet a repjegy árát, annyira régi ez a sztori. Még abból az időből való, amikor mindenkinek sorba kellett állni a pult előtt mert még online becsekkolni sem lehetett. Ősidők a köbön! 🙂
Hajnal volt, valami 4 óra körül és épp utaztunk Bergamóba. (Úristen, hányszor repültünk oda is! 🙂 ) Kivártuk a sorunkat, bemutattuk a személyinket, kiadták a jegyünket.
Már eltávolodtunk a pulttól, amikor azt látom, hogy nem az én nevemre szól a jegy. Visszamentünk, mondtuk, hogy mi az ábra és a pultos lány körülbelül 5 percig hálálkodott, hogy szóltunk, mert mint kiderült egy olyan utas jegyét adta oda, aki másnap utazik (vagy csak utazott volna) majd kiderült, hogy állítólag nem fizettem ki a repjegyemet. Mivel én lusta vagyok szarozni utalásokkal, tuti azonnal kifizettem a jegyet, de akkor még újra sorba kellett állni egy másik pultnál, ÉS felhívni telefonon a központot, ahol végül sikerült tisztázni a dolgot, utazhattam. De egyébként azóta sem értem az eseményeket és biztos azért voltak ilyen bonyodalmak  mert hajnal volt.

Hol van az utastársuk?

Ha már Santorini reptér… ott történt pár évvel később a dolog, ami azóta és addig sem történt meg velünk.
rendszeresen előfordul, hogy több jegyet veszünk mert valaki nem jön velünk. Ezekben az esetekben az illető bukja a repjegy árát mert olcsóbb bukni a jegyet, mint bármit variálni.
(Azoknak, akik nem gyakrolott, rendszeres utazók: ha veszel egy fapadra jegyet és nem stimmel a dátum, az esetek többségében egyszerűbb és olcsóbb új jegyet venni, mint nekiállni variálni, járatmódodítási díjat  vagy mit fizetni, boxolni a társasággal, idegeskedni)
Mi meg nem törődünk ilyenekkel, ha nem jön, hát nem jön, ha veszük egyszerre 4 jegyet és csak hárman megyünk, úgysem tudunk becsekkolni csak 3 főre. Így volt ezen a járaton is. Azt hiszem Santorini – Malpensa járat volt talán. (?)
D. nem jött velünk nyaralni mert épp vizsgázott.
Bent ültünk már a gépben és … feljött a fedélzetre egy határőr (!) és a D.-t kereste. Kérdezte hogy hol van D? Mi meg meglepve válaszoltunk, hogy Budapesten van, otthon tanul. Erre újra megkérdezte tőlünk, mi megint elmondtuk, hogy otthon van, tanul. Szóval ezek szerint figyelik (néha) hogy kik az utasok.

Átsétálni egy üveg vízzel

Ebből látszik, hogy … mekkora baromság az utasok rendszabályozása ezzel a maximum fél literes (egyenként 100 ml-es)  átvihető folyadékmennyiséggel.
Ráadásul az egyik legjobban őrzött reptéren. Tök ciki ez a reptérre nézve, nem is mondom el melyikről van szó. Elfelejtettem, hogy van nálam egy teljes üveg bontatlan víz  🙁  és simán átment a táskámban az átvizsgáláson. Gáz.

Tök üres gép

Most pár hete fogta ki a gyerek a tök üres gépet Budapest és Berlin között. Épp nagy a verseny itt a társaságok között mert egyrészt egyre több itt a magyar, másrészt meg Berlin turizmusa is rohamos tempóban fejlődik (kb. annyira, hogy senki és semmi nem tud lépést tartani vele)
Kiesett tavaly az AirBerlin, ami egyébként… elég drága volt, na jó, nagyon drága. Csak a repjegyeket árulták Európába 600 eurós áron. Úgy őszintén… csoda, hogy csődbe ment? Nem! (Ennyiért én világkörüli utat szervezek…)
Mivel kiesett az Airberlin, viszont az utasok száma meg folyamatosan nő, érthető módon az összes fapados le akarta/akarja magának stopizni ezt a járatot.
Most az az ábra, hogy napi átlag 5-8 (néha több) járat van a két főváros között.
Repül a Ryan, a Wizz és az Easy is. Az összes közül a Ryan a legolcsóbb (és a leggagyibb) a wizz errefelé drágán repül – nagy tisztelet nekik, mert Budapestről a legolcsóbbak a járatok kvázi bárhova, innen meg szépen megkérik az árát. Az Easy meg próbál versenyezni. Ő pár hete a járatai egy részét már Tegel reptérről indítja. De milyen járatokat?
Nyilván valamivel el kell hozni az utasokat és nagyon úgy tűnik, hogy ezt bérgépekkel oldja meg. Kívülről teljesen fehér gépekkel repül. Egyébként az észtektől bérli őket. Egy ilyen géphez volt szerencséje a gyereknek pár hete. Maximum 20 utas lehetett rajta.  Magángép Berlinbe 🙂

Amikor a pilóta megengedi, hogy felszálljunk

Fú, …
Az úgy volt, hogy akkoriban nagyon sokat utaztunk (Ez lényegében heti repkedést jelentett, köszönhetően a Wizz 200-300 és 500 forintos jegyeinek. Sírok, ha erre gondolok, a mai eszemmel fixen utaztam volna BÁRHOVA, akár minden nap, csak mehessek. Ennyiért… Volt egy időszak, amikor az 500 forintnál drágább jegyeket nem vettük meg, mert drágák voltak. Régi szép idők… ) Mivel sokat utaztunk, úgy gondoltuk, hogy a létező legjobban lerövidítjük a reptéren töltött időt. Minek ott lenni 2 órával korábban…?
Aztán egyszer majdnem megszívtuk. A gép indulása előtt 2 órával még kutyát sétáltattam a belvárosban, majd szépen komótosan elindultunk a reptérre. Sikerült annyira komótosan menni, hogy …
a jegyellenőrző személyzetnek kellett telefonálni  (!)  a pilótának mert TÉNYLEG tök kedvesek voltak, örök hála nekik (épp az imádott Pugliába repültünk) hogy beengedhetnek-e minket. A gép ajtaját már zárták. A pilóta is nagyon kedves volt, így elrepülhettünk Pugliába. 🙂
Mivel képesek vagyunk saját kárunkon is tanulni, azóta nincs olyan, hogy ne legyünk ott 2 órával előbb. Ha olyan a hely, akkor 1 óra 50 perc, de … annál kevesebb nem lehet.

Van még sztori, de most ennyire volt időm. A kényszerleszállás, befosós utas,  na… lesz még itt…