Még a nyáron, hirtelen felindulásból lefoglaltuk az utat. Távolinak tűnt, főleg mert éppen hatalmas munkában vagyunk, aztán hirtelen itt lett az azerbajdzsáni út meg ez a hajóút is. Mert a két út közvetlenül egymás után volt. Érdekes volt így.
Jó volt?
Jó volt, de az ember sokadik hajóútja már nem olyan, mint az első, ami csuda izgalmas. Akkor az ember izgatottan fedezi fel a hajót, bejárja (vagy próbálja bejárni) minden szegletét és csuda nagy ámulattal tölti el, hogy egy ilyen hatalmas monstrumot láthat belülről.
Régi szép idők 🙂
Ez nem azt jelenti, hogy nem volt jó a hajón, vagy nem volt érdekes.
Az út legérdekesebb szakasza az volt, amikor átjöttünk a Szuezi-csatrnán, amiről egy külön posztot fogok írni mert megérdemli. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes tud lenni megtenni 160 kilométert.
Mi a fenét csináltunk 3 hétig a hajón?
Eleinte még jött velünk a lendület és rengeteget dolgoztunk. Igen, dolgoztunk. Van egy cél, amit el szeretnénk érni és úgy gondoltuk, hogy simán beáldozható napi pár óra egy „nyaralásból” is. Aztán a hajóút körülbelül negyedik napján Görögországban egy hop-on, hop-off buszon úgy megfáztam, hogy eszembe sem jutott utána a munka.
Konkértan úgy töltöttem a napokat, hogy a 8. emelet végében lévő elég nagy részen ücsörögtem általában egyedül, de ha „tömeg” volt, akkor akár még hat ember is lehetett körülöttem. Körülbelül 200 négyzetméteren. De kevésszer volt ennyi ember ott.
Ezen az úton elég kevés utas volt, szerintem körülbelül ötszázan lehettünk a hajón, plusz a személyzet, ami igen kevésnek számít, főleg ha mellé tesszük, hogy az MSC legújabb, legnagyobb hajóján 10 ezer ember fog utazni. Plusz a személyzet.
Egyszóval igazi magánhajó volt ez.
Zenét hallgattam, podcastokat és hangoskönyveket, néha dolgoztam csak.
Amikor rájövünk, hogy jó az, hogy Berlinben az emberek távolságtartóak
Az volt az egyik nagy felismerésem, hogy milyen jó, hogy Berlinben az emberek nem olyan érdeklődőek. Az történt, hogy még az első nap leült mellénk egy csomó Új-zélandi. Mint kiderült később, a hajón főleg ausztrálok és új-zélandiak utaztak, fene sem érti milyen megfontolásból. Magyarok egyedül voltunk.
Szóval olyan hihetetlen érdeklődéssel kérdezgetett mindenfélét a nőci, hogy már kényelmetlenül éreztem magam. Sokkal több dolgot tudott meg rólam, mint mondjuk a szomszédom Berlinben, aki esetleg csak a vezetéknevemet tudja.
Vagy mint a magyar szomszédaink, akiknek szintén csak felületes ismereteink vannak rólunk, hiába beszélgetünk néha órákat. Szóval ez érdekes volt.
Milyen volt a kaja?
A reggeli az olyan unalmas volt, hogy néha már szenvedtünk. 3 hétig mindig minden ugyanaz volt, ugyanoda kipakolva. Aztán a tettek mezejére léptünk és a tojásból és a majonézből csináltunk tojás salátát, vettünk magunknak zacskós levest (nem először fordul elő ez az MSC-nél!) és minden lehetőséget megragadtunk, hogy valami mást is ehessünk.
Mi szeretjük a fűszeres, csípős ételeket és bár az olasz kaja is a kedvenceink között van, de 3 hétig ugyanazt az ízvilágot enni nekem rém unalmas volt. Egyik ebédnél készítettek isteni finom chilis-fokhagymás spagettit, amire én még tettem volna egy marék chilit mert szerintem simán elbírta volna még, de a szomszéd asztalnál egy nőci már nem így gondolta: megüzente a szakácsnak, hogy emberkínzás ilyen csípősre csinálni valamit. Eléggé fel volt háborodva. Szerintem meg az az emberkínzás, hogy minden fűszertelen és semmi sem csípős.
Voltak néha meglepetés ételek, de a legnagyobb meglepetés mégis az volt, hogy Szaúd-Arábiában a hajón lehetett sertéshúst enni. Ha nem tudod: tilos bevinni az országba. Ezt úgy értsd, hogy nagyon tilos.
Januárban, amikor a Vörös-tengeren hajóztunk, akkor sem volt, helyette nagyon finom bárányfelvágottak voltak reggelinél, vacsoránál meg több volt a marha.
Ha osztályoznom kellene, akkor a kajára egy hármast adnék. De én finnyás vagyok.
Milyen volt a hajó?
Ez az MSC legkisebb hajója, voltunk a testvérhajóján is, tehát akkora meglepetés nem volt, hogy kicsi de ez valahogy mégsem ütötte meg a mércét nálunk.
20 éves a hajó, azóta megtoldották egy kicsit pár méterrel, de ez nem sokat javított rajta. Nem lepukkant, vagy elavult, nem erről van szó, egyszerűen csak kicsi. Nincs rajta mit csinálni. Enni lehet, azt is csak az ingyenes éttermekben mert más nincs, hiába fizetnénk be valami tuti Teppanyaki show-ra vagy egy jó hot-pot ebédre. Volt viszont kávézó. Abból több is, de…
Legrosszabb kávék!
Az MSC-n a kávék minősége olyan széles skálán mozog, mintha nem is egy bolygón lennének. Vannak hajók (a Sea… hajók) ahol van az olasz Venchi cégnek egysége, na ott, olyan kávék vannak, hogy nehéz lenne jobbat elképzelni. Aztán az MSC Virtuosán és testvérhajóin van a Jean Philippe nevű szintén borzalom, ahol a csoki finom, de a kávék nem.
De ez itt, az MSC Operán… erre nincsenek szavak! Ittál már frissen készült, ám HIDEG espressót? Nem? Na, itt megkapod. Lövésem sincs, hogyan lehet hideg egy kávé, ami tényleg frissen fő le, de itt a 3 hét alatt végigpróbáltuk az összes helyet, ahol kávét árultak, de csak egyetlen srác, egy brazil gyerek tudott csak kávét főzni. Nem is értettem.
Téged honnan szalasztottak?
Aztán az is érződött (elnézést a sorozatos fikázásért) hogy az MSC igyekszik a lehető legkevesebbet fizetni a személyzetnek. Nincs bajom a fekete emberekkel, de kulturálisan néha olyan szakadék tátong közöttünk, ami nehezen áthidalható. Két „pofám leszakad” élményem is volt, amiket nem szeretnék részletezni.
A szokásos filippínó, indonéz személyzet mellett egyre több az indiai és most elkezdtek nyitni fekete Afrika felé is, ami érdekes szituációkat szül és nem a jó értelemben.
Mennék még az MSC Opera hajóval?
Egy időre elég a kicsi hajókból. Ez túl pici volt és meg is ígértem magamnak, hogy legközelebb az MSC World Európa hajóval megyünk, ami viszont a flotta legnagyobbja. 10.000 utast képes kiszolgálni, és tele van érdekesnél érdekesebb dolgokkal.
