Last Updated on 2026-07-31 by Kis Mukk
Az előző részt itt találod. Eljött az indulásunk reggele. Még egyszer, rohamtempóban alaposan belocsoltam a kertet, köztük az egy héttel korábban ültetett szárazságtűrő ágyásomat is a fenyő alatt (erről majd később mesélek). Futottam még egy kört, hogy mindenhol van-e elég szalma, aztán bepakoltuk a kutyákat, az ennivalót és minden szükséges holmit, majd útnak indultunk.
Az első állomásunk a kutyapanzió volt, mert a két „vadállatot” nem akartuk magunkkal vinni erre a ki tudja, meddig tartó és hová vezető útra.
Miután leadtuk őket, kerestünk egy útba eső helyet, ahol lehet reggelizni is.
Noszvajon találtunk egy valóban szuper helyet, aminek sajnos nem emlékszem a nevére, és mivel frissen nyitottak, a Google sem túl bőbeszédű még velük kapcsolatban. Sebaj, megyünk mi még oda, mert minden kifogástalan volt. A tulajdonos mesélte, hogy a kávékat nagyon sokáig tesztelték, az ételekkel pedig rengeteget foglalkoztak. Na meg a kert… az sem egy utolsó!
Noszvaj – De la Motte
Reggeli után elmentünk a noszvaji De la Motte-kastélyba, ahol a jegyvásárláskor megkérdezték, érdekel-e minket a vezetett épületbejárás. Természetesen igent mondtunk. Az indulásig még volt egy kis időnk, így tettünk egy sétát a kastély parkjában, amely egészen biztosan szebb napokat is látott már. Mostanra inkább csak a gyönyörű fák maradtak meg a kiszáradt fű.
Leültünk a kastély bejáratánál, és türelmesen vártunk. Rajtunk kívül nem volt senki. Egyszer csak megjelent egy gyönyörű ruhába öltözött hölgy, aki végigvezetett bennünket a kastély történetén: ki építtette, ki veszítette el kártyán, ki vásárolta meg, és mi minden történt vele az évszázadok során.
Nagyon érdekes volt.
A legnagyobb meglepetés azonban az volt, hogy szinte minden teremhez tartozott egy korabeli dal is, amelyet a hölgy csodálatos hangon elénekelt nekünk. Nagyon tetszett, és utólag biztosan sajnáltam volna, ha kimarad ebből a programból, mert szerintem ezer emberből talán egy sem tud így énekelni. Igazi különlegesség volt.
A kastélynézés majdnem egy órán át tartott, így mire kijöttünk, már meg is éheztünk. A gyereknek pedig szerettük volna megmutatni az egyik éttermet, amelyet nemrég fedeztünk fel Noszvajban: a Vadvirágot.
Az első alkalommal azon a bizonyos pokolian forró napon jártunk ott, amikor az egész ország majd’ megsült. Akkor rajtunk kívül senki sem volt az étteremben. Most viszont majdnem tele volt, de ettől függetlenül ismét nagyon finomat ettünk. Oda is biztosan visszatérünk még.
Mivel a szervezetlenség csúcsát hoztuk, csak az étteremben találtuk ki, hogy egy Telgárt nevű településen fogunk éjszakázni, ami onnan még körülbelül másfél órányira volt. Vagyis közelebb, mint Budapest.
Beültünk a kocsiba, és északnak vettük az irányt. Átértünk a határon, és a táj egyre zöldebb lett.
Ezt már többször is megfigyeltem. Amikor télen Fülekre megyünk bevásárolni, nálunk ilyenkor sokszor már nyoma sincs a hónak, a határ túloldalán viszont akár egy kilométerrel később még minden fehér és ahogy közeledünk a hegyek felé, egyre vastagabb a hótakaró. A hó pedig rengeteg vizet tárol, ami tavasszal és nyár elején rengeteget jelent a növényzetnek. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy minden sokkal zöldebbnek tűnik.
Nagyrőce
Fogadok, hogy még nem hallottál erről a településről, pedig egészen érdekes.
Azért álltunk meg itt, hogy vizet vegyünk a Lidlben, de végül sokkal okosabban távoztunk.
Itt működött Szlovákia első gimnáziuma 1862-től, és a környék a 19. században a történelmi Magyarország egyik legfontosabb vasipari központja is volt.
Persze körülnéztünk a településen is, de sem a híres templomot, sem a gimnáziumot nem tudtuk megnézni, mert már késő délután volt, és minden zárva volt. Bár az is lehet, hogy a templom egyébként is csak a misék idején van nyitva.
Az út és a meglepetés
Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy egy ismeretlen tájon autózva egyszer csak meglátok valamit, amire egyáltalán nem számítottam, és annyira meglep, hogy még fel is kiáltok.
Pont így történt a Lomnici-csúccsal is.
Ott kanyarogtunk a gyönyörű zöld hegyek között. Jobbra patak, balra domboldal és sűrű erdő, amikor teljesen váratlanul megpillantottam egy hatalmas hegycsúcsot, a tetején valamilyen építménnyel.
Azonnal előkaptam a térképet, és kiderült, hogy nem más magasodik előttünk, mint a Lomnici-csúcs.
Persze rögtön jött az ötlet is: ha már egyszer itt vagyunk, akkor másnap fel kellene menni rá.
A szállásunk Telgárton
Maga Telgárt nem a világ legszebb települése. Elég sok a putri, viszont a mellette lévő sípályák, a hegyek és a viaduktok már annál érdekesebbé teszik.
Aki régóta olvassa a blogot, az tudja, hogy finoman szólva sem rajongok a síelésért, a korcsolyázásért, a szánkózásért, és a havat is leginkább csak az ablakból szeretem nézni. Nem nekem találták ki ezeket a sportokat.
A szállásunk egy síközpont egyik épületében volt, gyönyörű kilátással a hegyekre. Nagyon kényelmes hely volt, úgyhogy ha tehetjük, még biztosan visszamegyünk ide.
Miután lepakoltunk, nekiálltam megszervezni a következő napot. Ekkor láttam elképedve, hogy hármunknak majdnem százezer forintba kerülne felmenni a Lomnici-csúcsra.
Nem olcsó.
Úgy döntöttünk, ezt most nem erőltetjük, inkább megnéztem, milyen látnivalók vannak a környéken. A dobsinai jégbarlang mindössze tíz perc autóval, a viaduktok gyalog is elérhetők, van tó és kilátó is.
Mivel semmilyen kötött tervünk nem volt, csak céltalanul szerettünk volna tekeregni a környéken, úgy voltunk vele, hogy majd meglátjuk, mire jut idő a következő napon.
