Santorini, a világ egyik legszebb szigete, amit mindenkinek látni kell

Santorini… 
Hónapok óta gondolkozom azon, mint is gondolok, mit is gondoljak erről a szigetről.

Mert kétségtelen, hogy a világ egyik legszebb szigete.

Ez tény.

És az is tény, hogy a világ egyik legelturistásodottab (van ilyen szó egyáltalán?) helye.

Aki ismer, tudja, hogy számomra ez a sziget volt sokáig a világ teteje, aminél nincs, mitöbb, nem is létezhet jobb.

És ez egy bizonyos fokig így  van ma is.
Tényleg nincs, vagy nagyon kevés a világnak azon helyeinek száma, ahol ilyen töményen jelen van a SZÉPSÉG, igen, a nagybetűs szépség, a dármaiság, a ragyogó színek, a pezsgés és ugyanakkor a legnagyobb nyugalom.

Mi a bajom mégis vele?

Legelőször még az előző évezred még csak nem is végén jártam ott. Talán a kilencvenes évek elején- közepén.
Hajóval mentünk át Krétáról és tényleg nagy élmény volt, maga a hajózás is – éppen akkoriban kezdtek a magyarok utazni, akkoriban volt sokaknak az első tengerpartos nyaralási élménye, sőt, még arra is emlékszem, hogy az utazás kiállításon foglaltuk le az utat még a Petőfi Csarnokban. Nem ma volt, tény.

Szóval milyen volt az a Santorini amit én akkoriban és utána még sok évig láttam?

Nyugodt. Békés, zsibbadtan pezsgő, halkan duruzsoló, szolid, ráérős. Semmiképpen sem zsúfolt, kiabálóan rohanó, sietős.
Amilyen most.

Félreértés ne essék, Santorini önmagában maradt az, ami volt. De ott vannak az egyre növekvő számú szállodák, az egyre több bár, taverna, ki tudja mi. Minden.
Santorini külsőleg megmaradt az, ami 20-25 éve volt, csak kicsit felturbózták, már majdnem minden beépíthető telket beépítettek – kivétel a tényleg necces, földrengésben súlyosan károsodott métereket- a profit érdekében.

Görögország szarban van, ezt tudjuk. Mindenki rosszabbul él mint eddig, egyre nagyobb a reménytelenség, a kilátástalanság. Ezért mindent megpróbálnak. Én is mindent megpróbálnék.
És ott van ez a gyönyörű sziget. Nem a görög turizmus utolsó és egyetlen zászlóshajója, de tény, hogy az egyik legkiemelkedőbb, aminek arcát mindenki látta már ezen a földkerekségen.

Santorini.

A kék kupolás sziget.

A világ legszebb naplementéje.

És ezzel nem is vitatkozom.

Az viszont szerintem már nem kicsit kiábrándító, hogy mindent ezzel a szigettel próbálnak meg eladni.
Tegnap nyílt a szomszéd házban egy utazási iroda. Tudjátok mi van az ablakában? Bazinagy Santorinit ábrázoló kép.
Ha bemész a boltba, hány Santorini képet fogsz látni? Nézd meg figyelmesen! Van sajton (feta jellegű sajt, magyar gyártmány) van aszalt gyümölcsökön, öblítőn, dezodoron, mosószeren  Oia vagy a kék kupolás templom képe Firostefaniban. Nem túl sok ez egy kicsit?

A kínaiak egy az egyben lemásolták Oiát, Thaiföldön nyílt egy bevásárlóközpont ami pont úgy néz ki, mint a sziget. Van autószín, Santorini black néven, van ásványvíz Mexikóban Santorini néven, van cipő és táskamárka szintén Santorini néven.

Túl sok.

Ebből mit profitál a sziget?

A sok turistát, a sok vágyat, hogy egyszer de jó lenne eljutni oda, sokaknak ez álmaik földje, sőt mi több, álmaik netovábbja. A fény az alagút végén.

Nekem is az volt sokáig.

Hány turista megy erre a 73 négyzetkilométeres szigetecskére?

Biztos, hogy tudni akarod?
Inkább ne akard tudni!
Legyen az elég, hogy márciustól október végéig napi átlag 3 óriáshajó köt ki a kaldera mélykék vízén, a repülők folyamatosan érkeznek, és a menetrend szerinti kompok is jönnek naponta többször. Jobb, ha nem tudod, hányan mennek oda naponta vagy évente. Kiábrándító.

Lerohnahják Santorinit, fotózkodnak, mindenki hazavisz egy darabkát belőle a szívében, van aki a bőröndjében is (repülőn ne próbáld, lebuksz vele). És otthon lesz mit nézegetni hosszú hónapokig, lesz újra remény, hogy hátha mégegyszer lehetővé teszi a sors, hogy legalább egy kis időre ott lehessen, ott lehessünk, átélhessük a csodát, megnézhessük a naplementét, csak egyszer, csak még utoljára. Megtapsolhassuk, ahogy az oiai szélmalmok mögött-mellett eltűnik a tengerben vagy az egyik szomszédos sziget mögött. Hazavisszük a szívünkben, beleég a retinánkba, satöbbi.

Szeretjük Santorinit.

Én is szeretem.

Én is szerettem.

Aztán minden megváltozott.
Akkor kezdődött, amikor egyszer évekkel ezelőtt Firában a múzeum előtt fagyiztunk éppen, néztük a hömpölygő turistaáradatot, a hangoskodásukat, a nyüzsgést. Aztán jött egy spanyol csoport, akik láthatóan és hallhatóan nem tudták hol vannak, hova jöttek a hajóval.
Kérdezte az egyik a másikat, hogy: te María, hol vagyunk? Erre María azt válaszolta, hogy „őőőőő, tudod azon a szigeten, őőőő, hogy is hívják? Tudod, azon a kifli alakún.
Magyarán szólva odamennek pár órára, ellepik a szigetet, lefotóznak mindent, aztán húzzák a csíkot máshova, mondjuk Mykonosra.

(ha már Mykonosnál tartunk: nem vagyok rajongója annak szigetnek sem. Nagyon szép a Little Venice rész, nagyon hangulatosak az utcácskái – még Santorinin is túltesz!- de hogy ott mennyi turista van….! Jézusmária!)

És akkor ott vagyok én, aki nem azért megyek a szigetre, hogy végigrohanjam, hogy 3 óra alatt nyolcezer képet készítsek, hanem azért, hogy megtaláljam azt a nyugalmat és azt a békét azzal a kilátással együtt, ami a világon a legszebb.
És nem tudsz már hogy elbújni, nem tudsz olyan helyen szállást foglalni, hogy a turistahordák tömege ne zavarna valamilyen szinten.
Igen, ezért épülnek már a legeldugottabb helyen a szállodák manapság. Egyrészt Firában, Oiában a hely adottságai miatt egyszerűen nincs hely. Nincs hova építkezni. Nincs a szakadéknak egy olyan helye, ami gazdaságosan beépíthető lenne.

Maradtak a kikötőtől a világítótoronyig terjedő részek, vagy a sziget nem annyira gyönyörű pontjai. Kamari is lényegében betelt, Perissában is már csak jó messze – kényelmetlen messzeségben- lehet építkezni.

Szóval ott ülsz a kaldera peremén, és várod a csodát. Reggel van, santorini idő szerint hajnal. Várod, hogy jöjjön a kedvenc hajód, hogy a nap ne a hátad mögül süssön, hanem a vállad fölül vagy  a fejed fölött, vagy már az arcodat süsse. Telik az idő, még béke van, az utcaseprők sem jöttek még, csak te vagy ott meg egy sor „perverz”, aki szintén a hajnali csodát akarja látni, átélni. Ők nem zavarnak. Csöndben vannak, a tájat figyelik, pont úgy, mint te. Nézed ahogy a nap egyre több teraszt világít meg, észreveszed az új medencéket, az újradizájnolt szállodákat, és akkor a távolban feltűnik az első hajó. Éljen!
A hajó maximális sebességgel közelít, siet, siet, hogy a rajta utazó 2500 turista minél hamarabb kiköthessen, hogy tudja tartani a menetrendet. És akkor megérkezik. Az apró hajócskák még mielőtt a horgonyokat ledobnák a nagyhajóról, kimennek fogadni őt. Végignézed ahogy a turisták beszállnak és arra gondolsz, hogy de jó lenne egyszer így nagyhajóval jönni a szigetre (majd rögtön elveted ezt az ötletet mert túl nyüzsis, túl sok, túl szervezett miden).

És a turisták perceken belül ott vannak fent a hátad mögött, kiabálnak, mindent lefotóznak, nyüzsi van, sietés van, feszültség van a levegőben. Már nem jó.

És akkor arra gondolsz, hogy szép hely ez a Santorini, de a zsúfoltsága miatt pont a lényeget nem mutatja meg az embereknek, vagyis az emberek saját maguknak nem mutatják meg a lényeget.

Santorini nem arra való, hogy azon végigrohanjunk, hogy többezer képpel a tarsolyunkban térjünk haza.

Santorini arra való, hogy ha már egyszer eljutottál oda, leülj a seggedre és nézd a csodát. Nem kell rohanni, garantáltan megvár a sziget. Nem kell minden centit lefotózni százszor, már úgyis többmillióan megtették előtted. Dunát lehet rekeszteni a santorini fotókkal.

Vagy ülj ki a tengerpartra, menj fel a hegy tetejére és gondold végig milyen lehetett arra a bazinagy hegyre építkezni, milyen lehetett ott lakni.
Állj meg és nézd! Ne siess, ne rohanj!

Ellenben edd végig a helyi étlapot mert a helyi termésből készült dolgok nagyon finomak. Kóstold meg a helyi borokat, isteniek!
Vagy a helyi paradicsomot, padlizsánt, kapribogyót, mindent!

Mi lesz  Santorinivel a jövőben?

Szerintem nem sok jó. Tovább bővítik a tengerpartokat, egyre több lesz a hangos vízisport lehetőség és végül pár évtized múlva, mintegy lerágott csont fogja végezni, kb úgy, mint Rimini. Részben már most is az. 🙁

Elnézést, ha valakinek beletiportam a lelkébe. Szubjektív volt, de én így gondolom.
Szeretem a szigetet, szeretem a hűs tengeri szellőt, szeretem a lakóit, a páratlan kilátását, az ételeit. De nem szeretem azt a Santorinit amivé az elmúlt 20 évben változott. Túl sok.

Mikor  menj, hogy ne ütközz turisták többezres hordáiba?
Felejtsd el a nyarat. Május még kibírható, szeptember is jó, a kettő között meg vigyél magaddal füldugót, nyugtatót, stb. Vagy inkább menj máshova.

Ha tetszett, nyomj egy lájkot! Köszi!