Mindent a cégnek, Semmit az egyénnek?

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az életem nem egy átlagos élet.
Egy bizonyos szempontból.
A számomra legfontosabb szempontból, ami nem más, mint a szabadság.

Honnan tudom, hogy nekem a szabadság kell?
Onnan, hogy kipróbáltam mindkét oldalt.

Nagyon régen (évtizedekkel ezelőtt) egy olyan helyen dolgoztam, ahol csak papíron adták ki a szabadságot.
Nem lehetett elmenni nyaralni, egy nap szabit kivenni, ha beteg voltam, akkor is menni kellett mert a cég érdekei úgy kívánták.
Egyszer egy kisebb baleset ért aminek következtében a lábamat pihentetni kellett volna, mert csak úgy gyógyult volna rendesen, de nekem akkor is menni kellett.

Heti 6 napot dolgoztam akkoriban és éreztem, hogy ez így nagyon nincs rendben, bár akkor még nem tudtam, mi hiányzik mert eleinte bőségesen kárpótolt a megkeresett extra mennyiségű pénz.

Aztán kezdtem lemerülni és kimerülni, mi több, én, “aljas munkakerülő” egy olyan szánalmas dolgot akartam tenni, mint elmenni nyaralni egy hétre.
Egy teljes hétre!
Több év egyhuzamban dolgozás után lett volna pofám elmenni egy teljes hétre szabira!
Felháborító!
Hozzáteszem, hogy a helyen annyira szigorúan vették a “hiányzást” hogy a munkaidő kezdete előtt 15 perccel ott kellett lenni, mert ha nem voltunk ott, akkor a harmadik ilyen “késésnél” kirúgtak volna.
Kemény menet a nyelvoktatás, el kell ismerni 😀

Aztán bejelentettem, hogy volna pofám elmenni egy teljes hétre nyaralni…..
Hogy mit kaptam a főnöktől, azt inkább nem mesélem el, de több héten keresztül ment a lelki terror, hogy nem hagyhatom cserben a céget, hogy engem nem így ismertek meg, hogy mi lesz így a rám számító emberekkel, hogy nem rúghatom fel a cég éves tervét azzal, hogy nyaralgatok egy hetet. Persze egy napot sem lett volna szabad kivenni mert “mi lesz akkor a rám számító emberekkel.”

Aztán egy szép nyári napon nem bírtam tovább.
Sem fizikailag, sem szellemileg.
Merthogy szerintem a szellemi munkához sokkal nagyobb “tér” és idő kell, hogy az ember ne égjen ki.

Mit tanultam ebből az időszakból?
Pont azt, amit nagyon nehezen lehet másnak elmagyarázni:

NEM A CÉGÉRT ÉLSZ!

NE a cég álljon az első helyen, hanem TE MAGAD!

Ha már saját magadnak nem vagy elég fontos, akkor vége a dalnak.

Ha már azt sem teheted meg, hogy kivegyél pár nap szabit akkorra, amikorra azt te szeretnéd, akkor valami nagyon nem stimmel.

Te mennyire vagy fontos a cégnek?
Megsúgom: ha arról lenne szó, hogy ki kell téged (bárkit) rúgni, megtennék, különösebb hezitálás nélkül.
A cégnek te egyáltalán nem vagy fontos, a “fontos vagyok” gondolata belőled ered, nem belőlük.

Lehet mondani, hogy “igen, de az én helyzetemben” meg hogy “nem tehetem meg velük ezt” és “számítanak rám” de nézd meg kik számítanak rád: a kollégáid.
Azok a kollégák, akiket ugyanúgy, egyik napról a másikra kirúghatnak, ha épp úgy hozza a lépés.

Nincs az a helyzet, amikor a TE szabadságod és TE magad leértékelődhet!

Az egész egy nagy játék.
Azt játszátok, hogy ti apró munkavállalók hozzásegítitek a tulajdonost ahhoz, hogy neki több pénze legyen. Hogy ő elérje a céljait.
Hogy közben olyan magasztos dolgok is felmerülnek, mint tisztesség, korrektség, a határidők betartása, munkaidő, célok és egyebek…. Maszlag!
Ez a körítés azért kell, hogy ő gyorsabban elérje a céljait és gyorsabban jöjjön a pénz.

Teljesen fölösleges magadat áltatni bármi mással!

Te nem számítasz a cégnek.
Az számít, hogy legyen egy marha, aki végrehajtja a feladatot a lehető legalacsonyabb összegért, ráadásul jól csinálja és időre. Hogy a marhát Jóskának vagy Pistának hívják, teljesen mindegy. Alkalmazott. Ez a lényeg.

Legalacsonyabb összeg: akkor is, ha havi több milliót kapsz a cégtől, akkor is csak egy apró, jelentéktelen porszem vagy. Nincs ezen mit szépíteni. Így működik a világ.

Saját magadnak TE legyél a legfontosabb, ne a k…va cég!