Úgy esett, hogy a hagyományostól eltérő módon, nem Olaszországból indulunk hajózni, hanem Németország északi részéről. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a BER reptér olyan kritikán alulian kiszámíthatatlan hogy egyszerűen ha csak lehet, el kell kerülni. Mekkora szégyen már az, hogy egy ilyen erős ország fővárosának reptere annyira tragikus, hogy a gyakran utazók igyekeznek kikerülni. Szóval most legalább meglátjuk, milyen Hamburg decemberben. (A karácsonyi hajókázás végül nem jött össze, itt olvashatsz róla.)
A napunk korán kezdődött mert én már ötkor felkeltem, hogy a lakást előkészítsem arra, hogy 9 napig nem leszünk itthon. Erről még sosem írtam, de van egy csomó dolog, amit ilyenkor meg kell tenni, szóval, most hogy kipattant az agyamból, majd írok erről egy komplett posztot.
Miután elvégeztem a szükséges teendőket, indultunk is a buszunkhoz mert most nem az S-Bahnnal mentünk, hanem simán busszal. Mivel a berlini nép nem egy hajnalban kelő fajta, az utak üresek voltak, az utcákon senki nem mászkált még, szóval igen gyorsan odaértünk a Hbf-re. (Hbf: főpályaudvar).
Reggelizni persze elfelejtettem, pedig a hűtőben ott várt a sushi, szóval mentünk is az egyetlen nyitva tartó helyre, a Mc Donald’s-ba. Ott meg nem lehet leülni mert épp covid időket élünk, de ettől függetlenül elvitelre simán adnak bármit.
A reggelinket a peron mellett ülve fogyasztottuk, aztán megjött a vonatunk, felpattantunk és már indult is. Kivételesen az első osztályon utaztunk és nem bántuk meg mert rajtunk kívül csak négy ember volt az egész kocsiban.
Hamburg felé nem túl változatos a táj, tök lapos, egy domb sincs meg ráadásul itt még a berlininél is később kel a nap (egy órával később, mint Magyarországon) szóval mire megérkeztünk Hamburgba, épp világosodott, az eső meg szemerkélt.
Ahhoz képest, hogy napocska-felhőcske volt ábrázolta egész héten, ez nem volt szép meglepetés, de túléltük.
Mivel bőröndünk is volt, már előre megbeszéltük a szállodával, hogy még valamikor reggel bedobjuk a bőröndöt és majd ha becsekkolunk, felvisszük magunkhoz.
Ehhez már csak azt kellett kideríteni, hogy a meglehetősen kiterjedt hamburgi tömegközlekedési hálózat segítségével hogyan jutunk el oda. Persze eltévedtünk menet közben mert a szállodalánc másik részlegét gondoltuk a miénknek. A miénk jobb helyen volt, a metrótól szerintem 1-2 perc sétára, szemben egy hatalmas Globetrotter áruház, mellette a metrónál egy csomó pék.
Lepakoltunk a bőröndöt és indultunk is mert gyorsan egy tesztet kellett csináltatnunk mert azt kérték. (Éppen az volt a szabály, hogy a hajóra csak oltottak és csak duplán teszteltek mehetnek be. Duplán mert egy teszt kellett előző nap, egy meg a hajóstársaság által készítve az indulás napján.)
Tesztelésre azt a tesztcentrumot néztük ki, ami a városháza környékén van. A városháza maga a csoda, van mit nézni rajta, valóban hatalmas és pont előtte volt a karácsonyi vásár.
A vásár nem keltette fel a figyelmünket, de nem azért mert nem volt szép vagy nem volt mit nézni hanem azért mert szimplán nem érdekelt. Sok ember, boltok, éttermek… semmi érdekes nincs benne szerintem.
A tesztcentrumot becserkésztük, és kiderült, hogy időpontot kell foglalni előre. Ez egy kis német bonyolítás mert azonnalra lehetett (a következő csoportba) időpontot foglalni, de bemehettünk abban a pillanatban, ahogy odamentünk vagy 8 perccel korábban. Így túl sok értelme nem volt.
A tesztelés gyorsan ment, szerintem maximum 5 perc alatt végeztünk és ebben a sorakozás és az irataink leellenőrzése is benne volt, az eredmény pedig megjött 20 perc múlva. Sok hűhó semmiért. Mármint ez az online bejelentkezős dolog.
Amikor ott voltunk, volt egy néni, akinek ugyan volt telefonja, de a hagyományos típusú, net sem volt benne. Ő ott állt és kérdezte hogy ilyenkor mit tehet…. és igaza van. A német társadalom egy jól látható része nem akar részt venni a fene nagy technológiai fejlődésben, nem netezik, nem használ fészbúkot, nem ír emailt. Ők miért vannak kizárva? A megoldást az jelentette, hogy az „ajtónálló” egyébként beengedő srác a saját telefonján bejelentette a nénit és foglalt neki időpontot.
Mire ezekkel a körökkel végeztünk, már dél volt és éhesek voltunk.
Én rosszul léptem és megfájdult a lábam, így beültünk egy vietnámi étterembe Pho levest enni. A leves jó volt, meleg is de sejthető volt, hogy hamarosan megéhezünk, így elindultunk a kvázi törshelynknjek számító Andronaco nevű étterem-bolt kombóba. Itt mindig jó a kaja, de most hogy próbáltak a gluténmentes diétát követőknek is kedvezni… sikerült az eddigi legrosszabb pizzát ennem. Meg sem bírtam enni, annyira pocsék volt. A normál pizzájuk szuperül nézett ki, azzal nem volt baj, a tésztaételekkel sem, csak a gluténmentes förmedvénnyel.
Ebéd után sétáltunk a kikötővárosban, láttunk sok szépet és jót és megállapítottam, hogy Hamburg decemberben is nagyon szép. Nem tudom hányadsorra jártam most a városban, de még mindig képes elbűvölni.
Mire kicsodálkoztuk magunkat már majdnem lement a nap, hideg is volt, szél is így visszamentünk a szállásunkra felmelegedni.
Hamburg decemberben is szép, és egész biztos, hogy nem utoljára a jártunk itt.
