A Starbucks Reserve Roastery Milánóban

Nem vagyok egy Starbucks fanatikus, le kell szögeznem, DE…

Nekem eddig a kévézóik a műanyag kávét, az irreálisan drágán eladott, rossz minőségű, lelketlen tömegtermékeket jelentették, aztán nyitottak egy boltot OLASZORSZÁGBAN, MILÁNÓBAN, abban az országban, ahol a legkisebb falu legszörnyűbb kocsmájában is olyan kávét és cappuccionót kap az ember, hogy hetekig arra gondol, hogy fúú’ de jó kávét ivott.
Egyszóval teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez itt most nem a Starbucks egymilliomodik kávézója lesz, mert azt egyszerűen nem tehetik meg.
Láttam a dizájnt a hírekben, olvastam, hogy drága, meg azt is, hogy jó, szóval most, hogy teljesen véletlenül Milánóban jártunk, elmentünk a Starbuck Reserve Roastery-be és leteszteltük.

Amit láttunk, az egy falat Amerika, nagy show, gyönyörű dizájn, mosolygós és kedves kiszolgálás és NAGYON jó kávék és egyéb termékek.
Igen, egyéb termékek, mert a milánói Starbuck Reserve-ben nem állt meg a fantázia a kávénál meg a sütinél.
Lehet pizzát is kapni meg kenyeret, de micsoda kenyeret…
És micsoda sütiket…

Mivel nem vagyok egy Starbuck fanatikus, eléggé szkeptikus voltam, de meggyőztek, nyertek, legyőztek és lenyűgöztek, nem is kicsit és nem is tagadom.
Már a bejáratnál:


Nagyon jó érzés volt megérkezni ide a hideg és szeles november végi hétköznapon. Csupa élet, csupa  zöld, nyugis környezet a város kellős közepén. De mennyire a város közepén?!
A Duomotól kb. 200 méterre vannak. Tökéletes helyszín!
A helyszín tökéletességéhez a palota is hozzá tartozik.
Mert milyen egy átlagos Starbucks? Modern, kicsit rohanós, kicsit egyforma. Bemész, kérsz, megkérdik a neved, aztán kapod a cuccot és futsz tovább. Nem?

Na, itt nem úszod meg a látogatást ennyivel!
Egyáltalán nem az, amit vársz, akkor sem, ha végignézed a képeket.
Ügyelnek arra, hogy a főbejáraton menj be. Kinyitják neked az ajtót. Nem fotocellás cucc, hanem egy élő ember ott áll és kinytja neked az ajtót és köszön!

Aztán belépsz és WOW. Azonnal megérzed, hogy igen, itt ez nem egy sima kávézó, ez itt valami egészen más. Érezni az egész belső téren azt, hogy igen, ők el akarnak téged kápráztatni, hogy igen, ez egy show, egy igazi, amerikai show, ahol minden egyes mozdulat, minden centi meg van tervezve, hogy a lehető legjobb hatást érjék el.
Hogy költs.
Nem is keveset.
Hogy ne sajnáld azt, hogy tényleg sokat fizetsz egy kávéért.
Hogy ne érdekeljen, hogy otthagysz 20+ eurót egy (1) kávéért, 2 cornettóért és egy szelet sütiért.

 

Jobbra van a fő pult. Nem kispályás mert úgy van kialakítva, hogy végignézd a hosszú percekig, hogy miket árulnak. Tömeg van, nem is kicsi. És tudták, hogy ennek itt nagyot kell robbannia, hogy nagyon ütősnek kell lennie mindennek, mert iszonyú ciki lett volna egy bukás egy ilyen kávés országban. És megcsinálták!

Beállsz a lekerített sorba. A pult végén ott van kikészítve egy csomó étlap, igen ízléses, nagyon szépen elkészítve. Aztán ott sorakoznak a sütik. Meg ki van készítve egy csomó féle kávé, amit tanulmányozhatsz míg ott sorakozol. És kivárod a 10 percet, mert egyre kíváncsibb vagy és mert elképzeled, hogy milyen jó lesz a süti. A kávéból találomra választasz.
Közben a háttérből az üzlethelyiség közepén elhelyezett pörkölő üzemből mindenféle hangol jönnek. Fogalmad sincs mi ez, csak látod, hogy kávészemek szágoldanak fölfelé egy nagy csőben.
Miért? Hogyan? Kérdezed magadban. Válasz egyelőre nincs, de közben sorra kerülsz.
A pénztáros lány nagyon kedves, mintha ezer éve ismernéd. Mosolyog. Aranyos. Vidám és energikus.
Rákérdez, hogy tutira erre a csokitortára gondoltam-e? Persze oda is megy a tortához és úgy kérdezi.
És az a csokitorta… sajnos nem fotóztam le egészben, de aki kitalálta, az egy zseni volt. Olyasmi, mint egy Sacher torta, de még sem az.
És a csillogó csoki a tetején…

Aztán megkapod a kért dolgaidat. És leülsz.
Kár, hogy nem fotóztam le, de egy olyan FA (!), faragott bárszéken ülsz, ami nagy és kényelmes. Ahol órákig el tudnál ülni, akkor is, ha ez “csak” egy bárszék. Pont jó magasságú a magas asztalhoz.

És belekóstolsz a sütibe.
És próbálsz valami fogást találni, hogy nehogymá’ egy szar Starbuckban találd meg az év csokitorta “csúcsát” de a második falatnál feladod. Elvesztél.
Belekortyolsz a kávéba.
És csak az a kérdés jár az eszedben, hogy ha ilyet tud előállítani egy Szarbaksz, akkor máshol mért nem ezt a minőséget tolják???
Oké, a válasz egyértelmű.
Mert vastagon meg kell fizetni. Mert olyan magasra tette a lécet a minőséggel és az egész mindennel, hogy ezt máshol tök simán nem lehet reprodukálni.
A cornetto isteni. Pont jó ropogós, pont jó krémes, pont jó édes. Nem tudok kifogásolni semmit, pedig próbálok.

Mire megeszed a cuccokat, feladod a kételkedést. Ez a Starbucks MÁS, mint a többi.


Közben tovább folyik a munka a háttérben, és egyre kíváncsibb vagy. Fel kell állni, meg kell nézni, hogy mi a tököt csinálnak a kávészemekkel.
Elmondom: épp pörkölik őket.
Elképzeled, milyen lehet, amikor kinyitják az ajtót és kidől a frissen pörkölt kávéhalom meg az illat.

Érzed, hogy oké, Starbucks Milánóban, nyertél, hagyod magad tovább varázsolni és elindulsz a másik pult felé, ahol mindenféle szupi cuccot álrulnak, persze midnen logós meg jópofa feliratos. De minden nagyon szép és jó minőség.

Aztán meglátod a másik oldalon a pizzás pultot.
Eldöntöd, hogy ha a világ legszebb, legjobb, legfantasztikusabb pizzáját teszik ki, akkor sem eszel, de majd legközelebb.
És nem az amire számítasz!


Úristem micsoda kenyerek vannak ott!
Rögtön eszembe jut, hogy Berlinben a piacon is egy milánói pék a nyerő és hogy ez nem lehet véletlen.
Az a gondolat támad bennem, hogy basszus, ezek itt ilyen kenyeret esznek minden nap?! Rögtön utána, hogy túl messze van Milánó és hogy ilyen pörkölős üzlet nyithatna midnen sarkon, de az is igaz, hogy akkor a WOW faktor már nem lenne olyan nagy.

Leesett állal távozol a jobb oldali ajtón. Az ajtóban egy újabb ajtónyitó és köszönő ember köszöni meg a látogatást és csodálatos napot kíván.
És akkor meglátod, hogy nem, ez a hely nem az, ahonnan csak úgy távozol.
A novemberi 6 fok + szél kombóban felötlik benned, hogy leülsz beszélgetni az egyik padra….

Hát, ilyen a Starbucks Milánóban.

És ezt én mondom, aki nem vagyok Starbucks fanatikus.
Durva.
Jó a kávé? Igen!
Kurva drága? Igen!
Megéri? Igen!
Visszamennék? Igen!