Az egyetlen időpont, ami mindenkinek megfelelt, október utolsó hetére esett, egy szerdai napra. És bár már egy hónappal korábban kitűztük a dátumot, egyáltalán nem készültünk rá. Mindenkinek ezer dolga volt, különben is, mifelénk már megérkeztek a hidegebb nappalok és a fagyos éjszakák, ilyenkor pedig a fenének sincs kedve bringára pattanni.
Szóval így vágtunk neki.
Persze ahhoz, hogy három bringát a Tisza-tóhoz tudjunk varázsolni, kellett az autónkra csomagtartó és valami bringaszállító izé, aztán ezek felszerelése és tesztelése, meg még két bringa.
Az előző részt ugyanis ott hagytam abba, hogy csak egy bringánk volt, de azóta szépen gyarapodtunk bringailag.
Szóval eljött az a bizonyos szerda reggel, amikor már csak néhány apró akadályt kellett megugrani. Például elhozni a kutyák papírjait az előző panzióból, hogy leadhassuk őket az újban, hogy Rozália névre keresztelt szuka kutyánk éppen aznap kezdjen tüzelni. És persze valahogy mindenhova időben odaérni.
Természetesen sikerült, így 9–10 körül már robogtunk is a Tisza-tó felé.
Menet közben még felszedtük a gyereket, és mivel az ő bringáját nem tudtuk feltenni a tetőcsomagtartóra, a nem éppen kicsi autónkba kellett betuszkolni valahogy a járművet.
Ez csak úgy sikerült, hogy egyikünk gyakorlatilag egy bringakerékkel a hátsó üléshez szögezve utazott.
De istenem, annyi barom helyzetben és pózban utaztunk már autókban, hogy ez meg sem kottyant!
(Például nyáron, amikor a szerelőnél volt az autónk, a szervizből egy rallyautót kaptunk, amiben elvileg csak ketten fértek el. Mi viszont hárman utaztunk, plusz két kutya. Szóval ezen a kalandon is túl vagyunk.)
Na, de vissza arra a reggelre!
Füzesabonynál végighallgathattuk több vadászgép gyakorlatozását a magasban. Érdekes volt, de azért szívesen kihagytam volna, mert beszélgetni sem lehetett, annyira hangosak voltak.
Ha én haderőt fejlesztenék, tutira csinálnék egy olyan repülőt, aminek nincs hangja, és még a radar sem tudja bemérni.
Na, ezek még nem ilyenek voltak.
Poroszlónál végre kipréseltük magunkat a járműből, és a rétesboltban beszereztünk némi élelmet, sajtot, szörpöt. (Jelentem, a Szörprájz elnevezés elég nagyot ütött!)
Aztán a tóparti kecskés parkolóban leszereltük a kocsiról a bringákat, az utastérből kifeszegettük a harmadikat, és végre útnak indultunk.
Mivel ekkorra már dél is elmúlt, és még ebédelni is szerettünk volna valahol, ráadásul négy óra után nem sokkal már elkezdett lemenni a nap…
Az is teljesen világos volt, hogy nem akarunk sportteljesítményt csinálni az egészből. Sokkal fontosabb volt, hogy kellemes élményünk legyen.
Először úgy terveztük, hogy átmegyünk a hídon, mert milyen menő már, aztán a másik végén visszafordulunk.
De aztán inkább tekertünk tovább.
Persze közben ezer helyen megálltunk fotózni, nézelődni, meg csak úgy. Rengeteg érdekes hely volt, úgyhogy már ekkor sejtettem, hogy ebből bizony nem lesz tókerülés.
Mert vagy sportosra vesszük a figurát, vagy inkább az élvezetért vagyunk ott.
És az utóbbi sokkal jobb volt.
Mindenhol is megálltunk.
Aztán találtam egy bringás ügyességi pályát, amit természetesen azonnal ki is próbáltam. Az első húsz méter után viszont rájöttem, hogy a testi épségem sokkal fontosabb annál, mint hogy egy agyagos, csúszós ügyességi pályán ügyesen szerepeljek.
Úgyhogy szépen visszatértem a hagyományos bringaútra.
Aztán valahol megálltunk ebédelni. Ez nagyjából úgy történt, hogy elfogyott a vizünk, és különben is éhesek voltunk.
A kaja nem került be életem top 10-es listájába. De még a top 100-ba sem.
Viszont legalább nem voltunk éhesek utána.
A további tekerést némileg nehezítette, hogy a gyerek mindent megkóstolt, amit csak lehetett, és olyan degeszre ette magát, hogy ezek után már nem igazán volt kedve bringázni.
Így mentünk még néhány kilométert a parton, aztán egyszer csak megláttunk egy táblát.
A következő település 25 kilométerre volt. A balra fekvő falu viszont mindössze kettőre.
Nem volt nehéz a választás.
Főleg, hogy a naplemente fényében megjelent rengeteg, de tényleg RENGETEG repülő akármi.
Az én bringás szemüvegemet meg korábban megette Rozál nevű kutyánk, így az apró rovarok akadálytalanul repkedtek bele a szemembe.
Nem volt kellemes.
Szóval eltekertünk a közeli faluig, betuszkoltuk a harmadik bringát a csomagtérbe, és elindultunk Eger felé.
Bőven sötétedés után értünk oda, ahol a gyerek felpattant a vonatra a bringájával, és meg sem állt egészen Budapestig.
De jön még a Tisza-tó a mi utcánkba!
