(A fenti kép a Szajlai kilátóból készült és semmi AI nincs benne. Szemben a Kékes és Galyatető. A bringás lét egyik kellemes hozománya, hogy ilyen helyekre is eljutok mostanában.)
Van egy edzőm, aki szerintem egy igazi csodabogár. Legalábbis én nem ismerek hozzá hasonlót. Neki érdekes módon több olyan furcsa ismerőse is van, akik Ironman-versenyeken, extrém kihívásokon és mindenféle sportos őrültségben vesznek részt, amelyek mellett a maraton teljesítése már labdába sem rúg.
Szóval az edzőm még tavasszal mesélte, hogy a hétvégén körbetekeri a Tisza-tavat, mert elkíséri az egyik barátnőjét, aki ugyanezt a távot futva teljesíti. Kétszer.
Azonnal megtetszett az ötlet, mert tényleg, milyen menő már körbetekerni egy tavat!
Csakhogy akkor még bringám sem volt.
Aztán teltek a hetek, és egyre többször jött szembe velem, hogy XY milyen szuper helyekre teker el.
Egy teljesen átlagos szerdai napon pedig, miközben a Telexet olvastam, belefutottam egy cikkbe a Dunakanyar menti bringaútról. És ott megjelent egy szó: EuroVelo.
Mi a fene ez? – gondoltam.
Egy gyors keresés után azt a bizsergető érzést éreztem, hogy új távlatok nyíltak meg előttem. Hogy miután körbejártuk a kontinenst repülővel és hajóval, a bringa lesz a következő jármű.
És ott elkezdődött az álmodozás.
Hogy milyen jó lenne eltekerni Norvégia északi részéig. Vagy valahonnan Ausztriából Budapestig. Esetleg az Alpok csúcsaitól egészen az Adriáig.
Szerintem tök jó ötlet. 🙂
Aztán kölcsönkértem a gyerek bringáját, hogy majd Egerből eltekerek Egerszalókig meg vissza, és az milyen tök jó lesz!
Csakhogy végül nem egészen úgy alakult a dolog, ahogy elképzeltem, mert rossz volt a váltója. Márpedig izompacsirta legyen a talpán, aki váltás nélkül leküzdi azokat az emelkedőket!
Nekem nem sikerült, 20–25 év bringátalanság után.
Viszont annyira jó érzés volt tekerni, és főleg lefelé száguldani, hogy eldöntöttem: veszek egy bringát!
Meg persze az is tetszett, hogy letekertem 16 kilométert, és meg sem kottyant. Pedig Eger nem éppen arról híres, hogy sík lenne a terep.
A bringavásárlásra mindössze két hetet kellett várni, mert onnantól kezdve más nem igazán járt az eszemben, csak az, hogy BRINGAAAAA!
Aztán augusztus közepe táján elkezdődött egy időszak, amely egészen a hidegebb őszi napok beköszöntéig tartott: mindennap tekertem egy csomót. Dombnak fel, dombnak le. Közben megtanultam valamennyire a váltó használatát is (csak valamennyire, mert a váltóm rossz), és szerintem a testem is szépen hozzászokott a tekeréshez.
Persze az edzőm is elkezdte nyomatni azokat a gyakorlatokat, amelyek jobban felkészítik az 52 éves testecskémet a bringázásra, így szeptember közepére már egészen másképp éreztem magam.
Fogalmam sem volt róla, hogy a tekerés ennyire jót tesz testnek és léleknek!
A hideg és a korai sötétedés viszont nem a barátom, mert amikor még világos van, akkor általában inkább dolgozom.
De sebaj! Jön még tavasz az én utcámba is!
Már csak néhány hónapot kell várni. 🙂