Mindig pörgök. Általában ezerhétszázzal. Egymás mellett, párhuzamosan fut rengeteg projekt, amik között vannak szórakoztató és muszáj dolgok is, plusz ugye ott van a ház, meg egy másik felújítós projekt meg a kert is.
És akkor jött az AI, ami azt ígérte, hogy leveszi az ember válláról a munka egy részét, és tyű, de jó lesz.
Hát nem, nem lett jobb.
Megvan a cirkuszban a kínai tányérpörgető, amikor már az orra hegyén is tányér pörög? Na, az vagyok én. Oké, nem vagyok kínai, de a helyzet ugyanaz: megszámolhatatlanul sok tányért pörgetek egymás mellett, mindet egyszerre, egyiket-másikat néha picit jobban, míg meg nem unom, és át nem megyek a másikhoz.
Három éve kezdtem embertelenül sokat dolgozni, tele reményekkel, lelkesedéssel. Annyira ráfüggtem a munkára, hogy már nem is emlékeztem arra, hogy amúgy a normális emberek mit csinálnak este, ha nem dolgoznak.
„Miért nem dolgoznak? Lusták? Micsoda égbekiáltó lázadás az, ha valaki este 10-kor nem dolgozik az ágyban is?! Pff…. Hogy lehet úgy élni, hogy az ember becsukja maga mögött a munkahelye ajtaját és onnantól mással foglalkozik? Nem is dolgozik igazán az ilyen mihaszna!”
Emlékszem, mert eléggé meglepett a helyzet: egyedül voltam Magyarországon, egész nap dolgoztam, és este 9–10 körül feküdtem az ágyban, és nem tudtam, mit kell vagy szokás akkor csinálni, amikor az ember épp „pihen”. Hát, jobb nem jutott eszembe, mint hogy elővegyem az egyik projektet, és azon kezdjek el dolgozni.
Aztán szólt a testem egy elég fájdalmas nyakcsigolya-problémával (az a fajta, amikor besz*rsz úgy fáj a legapróbb mozdulat is), hogy ideje hanyagolni az egyik, vagy leginkább az összes projektet, és valami teljesen mást csinálni – például semmittenni.
Heverni a tengerparton és olvasni.
Nézni a felhőket, a hullámokat.
Mindig halogattam. Majd ekkor, meg akkor. Majd augusztusban pihenek. Meg majd, ha… akkor. És mivel mindig rengeteg tányért pörgettem, és mindig rengeteg tennivaló volt, csak teltek és múltak a hónapok meg az évek.
Közben édes nosztalgiával gondoltam vissza a covidra, hogy mennyire jó volt Portugáliában semmittenni. Aztán hogy 2021-ben elmentem egy év „sabbaticalra”, amikor tényleg nem kellett egy évig dolgoznom, mert mindent megcsináltam előre. Fú, de jó volt!
Aztán jött az AI-para, hogy elveszi a munkámat (értsd: a megélhetésemet), és kellene valami egészen más is a repertoáromba, amiből meg lehet élni, és nincs köze az internethez – valami megfogható dolog, amit szeretnék is csinálni. (Erről itt írtam.)
A coachingon nem született megoldás, de legalább rájöttem, hogy számomra a szabadság az, ami a legjobban motivál, a világmegváltó tervek szerencsére háttérbe szorultak.
Aztán teltek a hónapok, csináltam, csináltam, csináltam, és azt kezdtem el érezni, hogy semminek sincs értelme.
Kifogyott a lendület belőlem, akinek normális esetben tíz életre elegendő ötlete van, és sosincs elég ideje.
A kedvenc projektjeimet kezdtem el hanyagolni: picit itt, picit ott volt kevesebb minden.
Aztán jött a nyár, és egy ideje azt érzem, hogy ha hétökrös szekérrel húznak oda a munkához, az sem érdekel.
Kárba vész több éves munkám?
Fölöslegesen kínoztam a testem a túl sok munkával? Nem érdekel.
Nincs kész semmi időre? Nem érdekel.
Felrobban? Nem érdekel.
Összedől a világ? Nem érdekel.
Az olvasásnak mindig is nagy szerepe volt az életemben.
Észrevetted, hogy az emberek elfelejtettek lassabb dolgokat csinálni? Mikor olvastál utoljára vastag könyvet? Minden csak pörög: Facebook, TikTok, Instagram – a fene sem tudja, mik, mert egyiken sem vagyok jelen.
Minden gyors. Mindenki rohan valahova vagy valami elől.
Hova rohanunk? Tényleg, hova?
Üljünk már le, lassuljunk már le, mert nem lesz ez így jó.
Elolvastam a Halj meg nullával című könyvet. Ha nem olvastad, mindenképp olvasd el, nagyon hasznos.
Szóval ott van benne az, amit amúgy mindenki tud, csak szeretjük nem figyelembe venni: hogy egyszer egy nap meg fogunk halni. Mindenki feldobja a pacskert egy nap, és mi van, ha addig pont az marad ki az életünkből, ami fontos vagy kellemes lett volna? Amit mindig halogattunk.
Frankón szarrá akarjuk magunkat dolgozni az utolsó percig? Minek? Kinek? Van értelme? Nincs!
Szóval fogtam egy könyvet, aminek az a címe, hogy Négyezer hét. Nem sok, ugye? 4000 hét egész rövidnek tűnik, de ez az az idő, ami egy emberöltő. Csomóan ennyit sem kapnak. Nekem például volt egy osztálytársam, aki már 15 éve meghalt. Neki ennek a töredéke jutott.
Te meddig fogsz élni? Nem tudod. Mi van, ha ez az utolsó heted? Az utolsó hónapod?
Szóval most ott vagyok, hogy csak ritkán jut eszembe bármi új világmegváltó dolog, ami nagyon furcsa. Mintha nem is én lennék.
Persze írni szeretek, mindig is szerettem, szóval ezzel nincs baj – csak a többi ezer tányér pörgetésével.
Hát, itt tartok.
Kiégés.
