Ligúr kaland az őszi nyárba II.

Az előző napi Liguriai élménybeszámoló itt található.

3. és 4. nap

Vasárnap reggel 9 körül elindultunk bankautomatát keresni, és szerencsénkre találtunk is egyet egész közel.
Közben megcsodálhattuk  újra a várost (vagy falut?).

 

Az egykori halászfszfaluban kicsit megnőttek a házak 🙂
Mondjuk nem túl meglepő, hogy ilyen magas házakat építenek, ha mindenki ki akar látni a tengerre és hely meg nincs, csak ez a szűk körülbelül 50 méteres tér a tenger és a hegyek (dombok) között.
Egy átlagos ház 5 emeletes volt, ha jól számoltam, de ez csalóka mert ezek a házak a kép bal oldalán úgy működnek, hogy ha az utcaszinten bemész, akkor lefelé még van legalább 2 emelet, mert már ők is a hegyoldalban vannak igazság szerint.
És érdekes lépcsőket, alagutakat is építettek, hogy az ember kényelmesen le tudjon menni a partra.

Más tengerparti népeknél nem olyan megszokott ez, csomószor láttam, hogy bizonyos helyeken hiába van ott egy gyönyörű tengerpart, a helyiek nem mennek ki, nem úsznak sosem. Legmeglepőbb az, amikor valaki egy szigeten nő fel és nem tanul meg úszni. 🤔

Egy tengerparti péknél vettünk reggelit. Focaccia volt a menü meg némi helyi golyó, ami nagyon finom volt.

Az amarettós például meglepően alkoholos volt, nem spórolták ki belőle egyáltalán.

A pék előtt volt egy kis pad, hozzá asztal, így még a kilátásunk is jó volt reggeli közben.
De jó lenne minden nap így reggelizni!

Ami előttünk van bal oldalon a papírban, az egy helyi étel. Két vékony réteg tészta közé van betéve egy nagyon finom, tejszínes sajt, ami ahogy sül, szétolvad belül. Isteni volt, de a nevére sajnos nem emlékszem. Jobb oldalon alul pedig egy olajbogyós focaccia van. Az is jó volt!

Persze nem múlhat el reggel Olaszországban kávézás nélkül, így kerestünk egy megfelelő helyet.


A napos részen tele volt minden asztal – “nem is értem miért” – de az öböl másik oldalán volt még hely, így beültünk.

Akkor már rezgett a léc, hogy nem megyünk a Cinque Terrére mert sokkal jobban esne egy tengerparti heverészés, kis pihenés, így ahogy múltak a percek egyre világosabb lett, hogy nem lesz ebből Cinque Terre aznap. Pedig…

De nem bántuk.

Jó volt a kikötőben ücsörögni és figyelni a vasárnap reggli olasz korzózást, ahogy az emberek ráérősen sétálgatnak, szépen felöltözve, beszélgetve az ismerősökkel.
Sokan kávéztak reggel a parton, újságot olvasva, figyelve a népet.

 

Több kutyás is jött, köszöntek egymsának, váltottak pár szót – néha a kutyák is – és mindenki ment a dolgára.
Az feltűnt, hogy az olaszok így vasárnap reggel nagyon szépen felöltöztek. Alig volt valaki, akinek ruhája legapróbb részlete nem illett a többi darabhoz.
Másnap, hétfőn is figyeltem az embereket, de akkor már nem voltak ilyen szépen felöltözve.

Miután harangoztak, egyre többen mentek templomba, így mi is elhatároztuk, hogy megnézzük a misét.
Jött egy fekete apáca is, midenki nagyon örült neki, ölelgették, puszilgatták, szinte mindenki váltott vele pár szót.
Másnap reggel én is találkoztam a nénivel, hajnali 5 előtt a vasútállomáson váltottunk pár szót és segítettünk neki felcipelni a bőröndjét a lépcsőn. Nagyon nagy nyugalom sugárzott belőle és nagyon kedves volt. 🙂

Mielőtt bementünk volna a misére, megnéztük a templomot kívülről és a mellette lévő várat is.
Csodás hely volt!

 


A víz nagyon tiszta volt és kellemesen hullámzott a tenger. A távolban sirályok vitatkoztak valamin, és a szellő finoman simogatta a bőrünket.
Jó volt ott!

A templomka nagyon szép volt belülről és kívülről is. Szerintem az egyik legszebb templom amit valaha láttam, bár nem volt egyáltalán híres.
Belülről kicsit meglepő volt, de kristálycsillárokkal volt megvilágítva a tér.
Ahogy teltek a percek, úgy telt meg a templom hívőkkel. Családok jöttek szépen felöltözve, sőt még egy kutya is jött a misére. Senki nem akarta kiűzni a templomból. 🙂

 

 

A mise érdekes volt. Nem orgonazene volt, hanem valaki gitározott és a hívők énekeltek hozzá, de nem is ez volt a legérdekesebb, hanem hogy a pap vicces volt.
Többször nevettek a hívők valamin. Jó volt a hangulat.

Nem néztük meg végig a misét, hanem visszamentünk a templom előtti téren lévő kávézóba és ott beszélgettünk még vagy egy órát, majd elindultunk felfedezni a hosszú mólót, ami benyúlott a tengerbe.

 

 

Épp felújítottak rajta valamit ezért a fele le volt zárva és elég para volt néhol a közlekedés. A végén viszont többen ücsörögtek: volt aki olvasott, más csak a gondolataiba volt temetkezve.
A kilátás viszont nagyon szép volt onnan:

 

 

Bámészkodás után folytattuk a napi bokros teendőinket. 😀
Elmentünk abba az étterembe, amit előző este néztünk ki, hogy milyen jókat írnak róla és milyen jól néznek ki a kaják.
A hely épp akkor nyitott, így senki nem volt rajtunk kívül.

A pincérnek akkkor esett csak le, hogy nem vagyunk olaszok, amikor már befejeztük az ebédet. Mondjuk túl sok kommunikációra nem volt szükség. Akkor megkérdezte, hogy honnan jövünk, mi meg elmeséltük a meglehetősen bonyolult helyzetet. 🙂
Egyébként egy halétterembe mentünk be, ahol nem meglepő módon csak halakat meg herkentyűket lehetett kapni.

 

 

Ebéd után felmentünk a szobánkba és felpakoltuk magunkat a strandcuccal.
Kellett is mert igen meleg volt. A pincér is megjegyezte, hogy aznap olyan hőhullám volt, mintha nyár lett volna és tényleg nagyon sokan voltak a vízben meg a parton is.
Annyira sokan voltak, hogy csak egy apró sziklát találtunk aminek az árnyékába befeküdtünk.

Fene sem gondolta volna, hogy október végén ilyen hőség lehet!

A következő órák heverészéssel és olvasással teltek és azzal, hogy néztük a helyieket, ahogy élik az életüket a parton.

 

 

Amikor esteledett és már végképp nem bírtuk igazi olasz fagyi nélkül, akkor elmentünk vettünk focacciát meg fagyikat.
Annira más az olasz fagyi! Utánozhatatlan.
Én fagyis kávét ettem, de citromfagyit is kértünk, ami szerintem 100% citromból volt, nagyon durván savanyú íze volt. 🙂 Komolyan gondolták 🙂

 

 

Este a naplemente gyönyörű volt. Oké, nem voltak felhők, hanem csak úgy simán lement a nap, de akkor is nagyon szép volt.
A gyerekkel jót beszélgettünk közben (meg utána is) és amikor majd’ megfagytunk már, akkor felmentünk a szállásunkra.

A vonat hajnali 5 óra 3 perckor indult, de előtte még jegyet kellett szerezni, ezért fél 5 kor szólt az ébresztőóránk.
Nem mondom, hogy midnenki friss volt és kipihent akkor reggel, de túléltük.
Az volt a lényeg, hogy időben oda kellett érnünk Bergamóba, mert 11 kor a reptéren kellett lennünk.

Persze a vonat is késett, mind a kettő, a második Milánóból legalább fél órát, szóval így tényleg jogos volt, hogy időben elinduljunk.

 

Bergamóban nagyon hétfő reggel volt: mindenki rohant, kicsit morcos arcok voltak midnenhol.

Az eddigi kedvenc reggelizős helyünkön ettünk először, de 1: az elmúlt egy évben teljesen lepukkant 2: irreálisan drága lett 3: kisebbek lettek a cuccaik szerintem.
Így, mivel volt még 2 óránk, sétaltunk egy jót Bergamo sétálóutcáin és így találtunk egy tök jó helyet, ahol szuper pizzát kaptunk, majd visszagyalogoltunk a megállóba és elmentünk a busszal a reptérre.

A reptéren volt egy zongora, amin bárki játszhatott. Érdekes módon azok ültek le, akik valóban tudtak is játszani rajta.
Először egy idősebb pasi játszott tök jót, aztán jött egy csapat fiatal, akikből tölre nem néztük ki, hogy tudnak bármilyen hangszeren játszani, aztán persze kiderült, hogy nem is akárhogy. Szóval szórakoztatva voltunk.

A Ryanair valami csoda miatt az ablak mellé adott mindenkinek jegyet, így jót bámészkodhattunk hazafelé.
Visszaemlékezhettem az összes olasz kalandra, hogy itt is, meg ott is jártunk. Jó volt föntről látni a helyeket, a hegyekről nem is beszélve.

Hát, így telt ez a 4 nap.

Jó volt, és tök jó, hogy hamarosan újra mehetünk!