Ha az ember elakad az élete valamelyik területén, nem szégyen segítséget kérni. Így volt ez velem is, amikor úgy éreztem, szükségem volt egy másik nézőpontra, egy új irányra, mert megakadtam. Lényegesen okosabb nem lettem a coachingtól – de lettek új kérdéseim, és ez talán még fontosabb.
Évek óta kattogok azon, hogy a meglévő tevékenységeim mellé – vagy akár azok helyett – mit lehetne még csinálni.
Eleve csak olyan dolgokkal töltöm meg a napjaimat, amelyekben örömömet lelem. Tudom, ez extrém helyzetnek számít – főleg, ha figyelembe vesszük, hogy sokan úgy élik le az életüket, hogy „a munkát nem szeretni kell, hanem elvégezni”.
Számukra már vasárnap beköszönt a gyomorgörcs, és a következő hét péntek délutánját várják. A hétvége pedig arra való, hogy megpróbálják elfelejteni a hétköznapok borzalmait.
Az, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek, ne zavarjon meg – ez nem azt jelenti, hogy keveset dolgozom. Nekem nincs vasárnap, hétvége, szülinap vagy karácsony sem, és az este 10 vagy a hajnali 4–5 sem akadály. Nincs tél, nincs nyár – és a napi túl sok óra munka is benne van a pakliban, mindkettőnknél. Egyszóval: aki „normál” munkahelyen dolgozik, az 99%, hogy sokkal kevesebb időt tölt munkával.
A felszín alatt tehát nálunk kőkemény munka és folyamatos egyensúlyozás van. És igen, másképp nehéz – de attól még nehéz.
A pad azon a bizonyos reggelen
(Tudom, hogy írtam már valahol, de az eddig megjelent 800 poszt közül nem tudom, melyikben – szóval most újra elmesélem.)
Körülbelül 12 éve az egyik diákom lemondta az órát, és nekem hirtelen felszabadult 90 percem egy délelőtt. Tavasz volt. Kiültem a Károlyi-kertbe, és észrevettem, hogy virágzik a sok gyönyörű tulipán, hogy tavasz van – és arra gondoltam, hogy nem normális, hogy ennyire bitang sokat dolgozom, és azt sem veszem észre, hogy változnak az évszakok.
Akkoriban még tanultam is a munka mellett (University of California), és annyira durván nem volt időm, hogy bevezettem a vécén evést, a menet közbeni ivást és egyéb agyament retteneteket. (A dolgozás–tanulás–család–kutya–háztartás sokszöget képzeld el.)
Szóval akkor eldöntöttem, hogy ennek meg kell változnia. Nem mehet ez így tovább, mert az életem nem szólhat arról, hogy null-huszonnégyben csak rohanok.
Sokáig hittem, hogy az élet csak túlélés – aztán elkezdtem keresni, hogyan lehetne másképp is.
Mi a fontos számomra?
A coaching egyik fő szelete az volt, hogy rájöjjek, mi az, amit a leginkább szeretek, ami a leginkább motivál. Nagy meglepetés nem született, mert a szabadság az, ami a legjobban motivál, amit a legjobban szeretek.
Itt ne arra gondolj, hogy elutazni valahova, szabadságon lenni, hanem arra a szabadságra, hogy dönthetek arról, az adott napon, az adott pillanatban mit is szeretnék csinálni. És ez hatalmas kincs.
Nincs megoldás
A coaching során nem született meg az új irány, az új ötlet. Ez elég elkeserítő számomra, mert jó lenne egy olyan bevételi forrás, ami semmilyen módon nem köthető az internethez.
Viszont a másfél hónapos folyamat során rá tudtam nézni arra is, hogy bizony nem hiába telt el az a 10 év, amit arra is fordítottam, hogy olvastam, tanultam, próbálkoztam, hallgattam. Ennyi idő alatt egy igen nagy rakat könyvet tudtam elolvasni vállalkozás, pénzügyek, gondolkodásmód és egyéb témákban.
(Igen, tényleg nem olvastam szépirodalmat ez idő alatt – illetve egyszer elolvastam egy lányregényt, amit azóta is bánok. Arról itt írtam.)
Lehet, hogy nincs mindenre válasz. Lehet, hogy még nem tudom, merre tovább.
De már az is számít, ha meghallom, hogy valami nem stimmel – és merek figyelni rá. Nekem legalábbis itt kezdődött el minden.
