Barcelona, ahogy nem láttunk belőle semmit

Először majdnem tíz évvel ezelőtt jártam a katalán fővárosban, akkor szinte mindent megnéztünk, térdig lejártuk a lábunkat, végignéztük az összes Gaudí épületet, satöbbi.

De idén nem. A csapat többsége egy nagyon húzós, sokat dolgozós időszak közepén volt, örültünk, hogy végre kicsit kiszabadultunk a mókuskerékből. Részemről, ha maga a király várt volna minden látványosságnál, akkor sem lett volna nagyobb lelkesedés bennem.

Van amikor egyszerűen nem, nem megy.

Viszont… annak ellenére, hogy február közepe volt, nagyon jó volt a tengerparton. Leírhatatlanul jó volt nézni a hullámokat, ülni a hideg szélben és dideregni, majd a világ legjobb dolga volt végignézni a pálmafás naplementét. Csodálatos volt!

fotó 2
De mire is jutott energia? Tényleg nem sokra.
Voltunk plázázni például, vettünk sonkát (nem egészet) némi ennivalót, voltunk Corte Inglés-ben, ahol szomorúan tapasztaltam, hogy az írószer kínálatuk olyan mértékben esett vissza, hogy említésre sem érdemes, arról nem is beszélve, hogy irreálisan drága volt minden. Nem vettem semmit. (Nem is baj, mert Kijevben olyan dolgok vártak egy hónap múlva, hogy legközelebb bőröndöt is viszünk! Olyan füzeteket lehet 200 forintért kapni Kijevben, hogy felvásárolom majd a készleteket!)

De! Voltunk egy tehenes boltban! Ale-hop a neve, és mint kiderült, nemcsak Barcelonában van üzletük, szóval sanszos, hogy a 2 eurós, szuperjó, motiváló feliratos bögréből tudok még majd venni párat.
Végigsétáltunk a Ramblán, mindent megkóstoltunk a Boquería piacon, felmentünk a Kolumbusz oszlop tetejére, megnéztük a Sagrada família templomot és sétáltunk a Güell parkban.
Ennyi fért a két és fél napba.
Viszont rengeteget ettünk, voltunk egy külvárosi bárban is, ahol a pincér és egyben tulajdonos nővel jól elbeszélgettem kajáról, italokról, arról, hogy mit esznek a helyiek ha oda bemennek, meg még néhány dologról.

A metrón is beszélgettem egy lánnyal, aki egy igen neveletlen kutyát vitt magával.
Beszélgetésünk apropója az volt, hogy Barcelonában csak pár hónapja lehet kutyát felvinni a metróra. Kérdeztem a lányt, hogy szerinte miért, és azt felelte, hogy azért, mert félnek az állatoktól az emberek és hogy nagyon kevés a kutya a városban.
Utóbbi tény. (Majd ha lesz időm, elmesélem a Comoi-tó körüli reggeli kutyás-futós élményeimet)

Na, szóval mit tekeregtünk még Barcelonában? A Barrio Gotico-ban laktunk, ott kolbászoltunk egy csomót, de mást tényleg nem láttunk most a városból.
Anyám, az energiával teli nyugger meg pattogott, hogy erre meg arra, ezt is meg azt is nézzük meg, de a gyerek sem volt mindig kapható az ötleteire.

fotó 1
Ki voltunk nyúlva, na. Ez az igazság. Ha a sors úgy akarja, akkor majd még visszamegyünk ebbe az amúgy szép városba, jobban megnézzük, de most ennyire futotta.

Míg el nem felejtem, sok energiát kivett belőlünk, az alábbi történet:

Megyünk valahol a Rambla felé. A gyereken észreveszem, hogy sír.

– Mi baj? – kérdezem tőle
-Semmi.
– Az a hülye Toldi? (A suliban éppen a Toldit nyomják -az irodalom tanerő kedvence, így majdnem az egészet meg kell tanulni kívülről)
– Nem
– Áruld már el mi bajod!
– Semmi – mondja.
Eltelik pár perc, mire a gyerek közli, hogy nincs meg a telefonja.
Oké.

– Hol hagytad?

– Nem tudom.

– Mikor láttad utoljára?

– Nem tudom.
Csönd.

Mondom, ha ellopták akkor SOS le kellene tiltani.
Hívjuk a gyerek telefonját, kicsöng.

Verziók: ellopta egy irtó béna tolvaj és nem kapcsolta ki. 2: valahol van.

Este hosszasan csörgetjük a gyerek számát, senki nem veszi fel, de nem is halljuk csörögni. Hm. Érdekes. Az iMessage kéken megy át. Tehát wifire van kapcsolódva. Kiokoskodjuk, hogy egyetlen helyen kapcsolódott csak wifire a gyerek, az pedig a szállodánk recepciója. Tehát ott lesz.
Alszunk rá egyet, de előtte az itthoniakat készenlétbe riasztjuk, hogy ha valami történik…
Reggel próbálunk bejutni a recepcióra, de a srác sehol.
Elindulunk.
Eltelik pár perc, mire a gyerek hangos sírásba kezd.
– Mi történt? A telefonod?
– Nem. Rosszabb.
– De mi?
Egyre jobban sír a gyerek, hüppög, zokog.
– Mondd már el miért sírsz!
– A személyim – válaszolja. A személyim ott van a telefon tokjában!
Ebben az esetben a szülő feje igen morcos lett, előjött néhány nemlétező ráncom, eljátszottam a gyerek megverésének gondolatával és azzal, hogy a gyerek soha többet nem jön velünk sehova, legrosszabb esetben örökre ottragadunk Barcelonában.
Hangosan folytatva a gondolatot, közöltem a gyerekkel, hogy nó para, itt legalább beszéljük a nyelvet, van tengerpart és meleg is szokott lenni, tehát nincs minden veszve. Ha már választani lehet, akkor inkább Barcelona, mint mondjuk Tbiliszi…
Újabb próbálkozást tettünk, a recepciós srác még mindig nem vette fel.
Közben odaérünk a Kolumbusz oszlophoz, éppen nyitott a felvonó.

Újabb próbálkozás: felvette a srác. Elmondtam neki, hogy mi az ábra, hogy nincs meg egy telefon. Mire felajánlotta, hogy megnézi, hátha látja valahol és hívjuk vissza öt perc múlva.
Hát mi nem hívtuk vissza, hanem inkább visszasétáltunk.
A sok idegesség után végre megtalálta a gyerek a telóját és a személyi igazolványát is a recepción lévő szép nagy kanapé alatt leesve, lenémítva.

A biztonsági “előírásokon” annyit változtattunk, hogy komoly itthonhagyást helyeztünk kilátásba arra az esetre, ha a telefon:
– külső zsebben tartózkodik
– és örök itthonhagyást ha a személyivel egy és azonos tokban van.

(Update: másfél évre rá a gyerek full trogyoga, alig működő telját a berlini pride-on ellopták – gondolom tök ideges volt a tolvaj, amikor meglátta, hogy mekkora gagyit lopott 😀 )

Szerintem igen liberális szülő vagyok mert nálunk sosincs a gyereknek előre bepakolva szülő által, maximum elmondjuk, hogy figyeljen oda mert ahova megyünk ott hideg/meleg/eső lesz, aztán pakoljon amit akar. Attól okosodik, ügyesedik, tanul, ha saját hülyesége miatt szív egy kicsit. Másik, hogy ha éppen olyan helyen vagyunk, akkor simán elengedjük tök idegen városban is (12 éves most) egy- két órára.
Ha ő akar valamit venni, akkor vegye meg magának. Szokott lenni költőpénze, de nem a pénz a lényeg, hanem hogy menjen oda az eladóhoz és kommunikáljon vele. Az, hogy nem beszéli az adott ország nyelvét… ő baja, oldja meg!
Azóta nem féltem külföldön boltokba beküldeni, hogy hat évesen Bellagio-ban akart egy gyönyörű Pinocchio bábut magának. Adtam neki annyi pénzt, amennyibe került egy bábu, ő meg rövid gondolkodás után bement és az idős bácsinak elmagyarázta -nem tudom hogy- hogy mit szeretne. A bácsi meg megértette és eladta neki a gyönyörű faragványt. Ma is megvan!
Igyekszem önállóságra nevelni, illetve arra, hogy a tetteinek következménye van, amit neki kell viselnie. Szerintem erre remek lehetőség az utazás. Amellett, hogy világot lát, látja hogy más 12 éves lányok hogy élnek, hol élnek, mit esznek, de megtanulja az előrelátást is. Azért ebben a korban úgy bepakolni adott esetben három hétre egy pici hátizsákba, hogy semmi ne hiányozzon, illetve még maradjon helye víznek… szerintem nem kis teljesítmény.

Itt szeretném a tisztelt olvasót felhomályosírani arról, hogy utoljára négy éve vittünk magunkkal bőröndöt. Ugyanis… ahova mi megyünk, ott nem elvárás az estélyi és a körömcipő, illetve a hozzá illő táska sem. Mi úgy utazunk, hogy kizárólag kézipoggyásszal, nevezzük nevén: kisméretű hátizsákkal megyünk. Ha egy hétvégére megyünk van nálam egy bugyi, meg egy váltópóló. Három hétre ennek kétszeresét viszem, meg mondjuk ha tengerpartra is megyünk, akkor beugrik a fürdőruci és egy nagy törölköző. Meg a gyógyszeres pakk, amire még nem volt szükség szerencsére. Nem, nem gondolom úgy, hogy alultervezem a ruházkodást, ezzel szemben emlékszem arra, hogy régen én is tele bőrönddel utaztam, alig bírtam el, aztán amikor hazaértem és kinyitottam a bőröndöt mindig kiderült, hogy a felét sem használtam. Szóval, minek?!
Másrészt gyakran van olyan utazás, hogy képtelenség lenne egy bőröndöt magunk után cibálni. Ha minden nap más helyen lakunk és közben közlekedni is kell… csak macera a bőrönd.
Szóval ciki, nem ciki; kis hátizsákkal utazunk, megspórolva a bőrönd feladásáért elkért összeget is.