Szaloniki víg napok

Micsoda ajándék az az élettől, hogy október közepén-végén az ember ülhet a tengerparton és melege lehet. Ráadásul Görögország egyik legszebb terén ülhet, előtte egy kellemes frappéban olvadnak a jégkockák és a nyugatról fújó tengeri szellő finoman borzolja az egyre hosszabb haját. Meleg van. Éget a nap. Lassan dél felé jár, de még túl jó ücsörögni itt. Az a fajta jó érzés uralkodik bennem, amikor már saját magamat is kezdem irigyelni. Normális ez az állapot? 🙂 

 

Szaloniki tengerparti sétányán

A távolban, ahol egy héttel ezelőtt még ketten ültünk a homokos tengerparton a kóbor kutyáinkat és a macskáinkat “szórakoztatva,” épp egy vitorlás verseny lehet. Rengeteg hajó csinál valamit. Arra gondolok, hogy egy héttel ezelőtt azon a tengerparton még a kikötést gyakorolták valószínűleg pont ezek a hajók. Jó volt akkor a vitorlásokat figyelni kettesben. 

Egy hete még úgy gondoltam, hogy az élet nagyon kegyes hozzám, hogy idén még egyszer utoljára ülhettem tengerparton. Igyekeztem minden másodpercét kihasználni, minél több napsugarat felszívni. Kell a D-vitamin, mostanában meg különösen fontos. 

Nincs is annál jobb, mint amikor valaki kellemesen érzi magát és még közben hasznosat is tanul. Vagyis van jobb. A férjem szerint ugyanezt csinálni egy hajón. Napsütés, tenger, kellemes szellő és egy jó jegyes frappé. Rögtön el is hessegettem ezt a gondolatot, mert már nincs szezon, meg különben is itt a covid. Miért lenne hajó? A múlt héten sem volt hajó a szomszéd tengerparton – gondoltam magamban. 

Aztán ahogy a kávézó teraszán ücsörögtem és olvastam, a szemem sarkából észrevettem egy érdekes hajót. Azt hittem ki fog kötni, de nem tette. Csak eltűnt valahol a távolban. Rögtön átszaladt a fejemen, hogy ha látom és fel lehet rá szállni, akkor én biza’ felszállok, mert miért ne? Imádok hajózni. Hajózás nélkül lehet élni, de minek? 

Amikor egy körül már kezdett elviselhetetlenül sütni a nap, úgy döntöttem, ideje elindulni. 

Nem szándékoztam messze menni, csak a toronyhoz a tengerparti sétányon. 

Engem mindig meglep, amikor egy nép hirtelen, szinte varázsütésre ellep egy helyet. Ilyen a Comoi-tó partján lévő Lecco, ahol vasárnap reggel 10 körül mindenki sportol vagy kutyát sétáltat vagy egy cukiban ül és a barátokkal beszélget egy finom cappuccinót kortyolgatva. Tudnak élni az olaszok is! 

Itt Szalonikiben ugyanez a helyzet, csak a tengerparti éttermek telnek meg jókedvű görögökkel. 

Hol van itt a válság? 

Egyáltalán hányadik válságát éli Görögország egymás után? 

Aztán eszembe is jutott, hogy a görög a legnagyobb tragédia közben is csak vígad. Él. 

Emlékszem, hogy amikor a Nagy Görög Válság volt pár éve és a sajtó azzal volt tele, hogy mekkora szarban van az ország, én meg pont akkor voltam Lefkadán és legnagyobb meglepetésemre a kávézók görögökkel voltak tele. Nem értettem. Most is valami hasonló a helyzet, bár minden válságról szóló hírt elnyomnak a covidról szóló egyre sötétebb hírek. Pont ezért vagyok itt. Itt nem ez folyik a csapból is, csak az érdekes eseteket említik meg néha. 

Kell nekem az idegesség, az állandó feszültség? Nem. Megtehetem, hogy kicsit kiszakadjak a világ nagy fogaskerekéből? Meg! 

Szóval itt vagyok Szalonikiben és hamarosan megyek tovább. Hogy hova és mennyi időre, azt még nem tudni, de majd ahogy telnek a napok alkalmazkodom a helyzethez.

Hajókázás után felfedező körútra indultam. Nem terveztem nagy mászkálást, épp hogy csak a város majdnem összes látványosságát akartam megnézni. 🙂 Ha már homár és egyedül vagyok, végre kedvemre lejárhatom a lábam.

A Fehér toronynál megkérdeztem barátomat, Google-t, hogy mégis mi van a környéken. Erre azt mondta, hogy a bizánci művészeti múzeum itt van.
További tengerparton ücsörgés és olvasás után (sajnos befejeztem a könyvet közben) elindultam.
A nagyon modern, hangsúlyos sarkokkal díszített egyetem épülete mellett áll a roppantul elegáns városháza. Mint egy palota, parkkal körbevéve, előkelő bejárattal, természetesen nagy, széles kapuval, ami zárva volt. Ilyenkor nem dolgozik a polgármester úr, vasárnap van. 

A bizánci múzeum is egy olyasmi épületben van, mint az egyetem. Nagyon modern és a dolgozókon kívül senki nincs benne.
Ezt azért fontos megjegyeznem, mert a nem kicsi múzeum bejárása  közben sem találkoztam más látogatóval, ezzel szemben viszont minden egyes szobára és folyosóra is jut egy-egy őr. Általában nők, akik beszélgetéssel vagy a telefonjuk nyomkodásával töltik az idejüket. Merthogy nagyon nincs mit csinálniuk, az tény. Lehet, hogy  múzeumi őrnek lenni olyan Görögországban, mit Magyarországon közmunkásnak lenni, csak itt lényegesen kímélőbb a munka. Engem biztos az ideg szétvetne az első nap kötelező semmittevés után.

A bizánci múzeumban sok érdekes dolog volt. Főleg ikonokat  mutattak be, aminek szerintem a negyedét a Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolók tették ki. Érdekes is volt látni, hogy eleinte “csak simán” valami humánus módon ölte meg azt a szerencsétlen sárkányt, de ahogy telt az idő, egyre horrorisztikusabb módokon. A végére már nem volt jó ezt tömegével látni.
Az is feltűnt, hogy 1700 év alatt Jézus egyre fehérebb lett. Az első ábrázolásokon Mária még szabályosan fekete volt, aztán az 1900-as évekre már határozottan fehér lett a bőre.

Láttam érdekes sírboltokat is, belülről voltak festve és a hozzájuk tartozó koporsókat is kiállították. Nagyon érdekes volt ezt látni.

A múzeum megtekintése után mentem tovább dolgomra, de mivel már 4 óra is bőven elmúlt, éhes voltam.

Egy útszéli nagyobb giroszozót választottam, ahol helyi módon készítették ez az ételt. Nem tetszett, de ezt már elfelejtettem. Alapvetően a gyros-t sem szeretem, de gondoltam, egyszer vagyok itt, egyek végre egy jót. Hát, nem volt jó. Nekem valahogy a Firában lévő Nick the grill  féle az alap és a finom. Az tényleg jó.

Bejártam az egész várost, jól elfáradtam estére. Sok érdekeset és meglepőt is láttam Szalonikiben. Nagyon tetszett, hogy nem külön-külön vannak a boltok, hanem tematikusan. Például volt egy rész, ahol rengeteg katonaruhát és ilyesmit árultak, aztán volt egy olyan rész, ahol kávéboltok voltak egymás mellett. Máshol miért nem ilyen értelmes módon nyitnak boltokat?

Persze hajóztam is végül. A hajózás a Fehér torony mellől indul és ingyen körbeviszik az embert, csak fogyasztania kell valamit. Mondjuk ne komoly ebédekre gondolj, hanem csak italokra. Egyébként nem volt drága a dolog. Az más kérdés, hogy szerintem 20 perces volt a félórásnak nevezett körút, de legalább hajóztam egy kicsit.

Szalonikiben végül mindent bejártam, amit szerettem volna. Egyedül a vár maradt ki, de addig már nem akartam elgyalogolni.
Egyik nap beültem (a gyerek kedvence) Friday’s-be. Nem mondom, hogy rossz volt, de szerintem lett volna jobb lehetőség is. Nem akartam aznap sokat kolbászolni. Viszont szerintem olcsóbb, mint a budapesti részlege.

Mi volt még Szalonikiben?

Nagyon jó volt az idő végig és sokat napoztam. 🙂
A szállásom is jó volt, bár a covid miatt a reggeli nem volt túl fantáziadús. Simán letettek az ember elé egy-egy tányér valamit. Főleg péksütik voltak egy kis felvágottal, meg volt egy tányér amin mindig valami lekvár, vaj és Nutella volt plusz egy darab gyümölcs.
A wifi jól működött, egy szavam sem lehetett.

Így teltek a Szaloniki víg napok. 🙂