Pár hete belefutottam egy érdekes tapasztalatba, amit eleinte nem tudtam hova tenni. Kis magyar társadalmunkban már az a tény is elég, hogy ki hol lakik: a társadalom egy része ebből rögtön tudni véli, mennyire intelligens, mennyi pénze van, mennyire művelt a másik – pusztán azért, mert „falusi”.
A lenéző mondatra nem volt időm reagálni – meg mit magyarázzam egy vadidegennek, hogy ki vagyok és honnan jöttem?
Fölösleges.
Inkább elgondolkodtam magán a tényen, hogy a családom évszázadokra visszavezethető budapesti létezése (jó, tudom, maga Budapest nem több száz éves, de az őseim már az 1800-as évek óta ott laknak, bizonyíthatóan) mit gondol egy vidékiről.
Vagy hogy mit gondolunk mi a másik városrészben lakóról.
Mert mindenhol ott vannak a „mások”.
Hogy mit gondol egy külvárosi a belvárosiról – vagy fordítva.
Kívülről gondolkodni
Igen, ez egy önreflexióra sarkalló poszt lesz – meghívlak egy kis kívülről gondolkodásra.
Hogy mennyire befolyásolja az ember lakhelye azt, hogy mennyi kultúrához, tudáshoz, milyen szintű ellátáshoz jut hozzá.
És az igazság az, hogy kristálytisztán látszik: az én vidéki, kétezer lakosú kisvárosomba még a kultúra távoli, lágy szele sem jut el.
Semmilyen szinten.
Ha vidékiként vagy falusiként olvasod ezt, ne vedd magadra – nyilván vannak az országnak olyan részei is, ahol más a helyzet.
Ez szimplán tény: itt sem színház, sem opera, sem egy rendes könyvtár nincs.
Olyan úri luxusra, mint egy könyvesbolt, meg ne is gondoljunk.
Amúgy a „trafikban” vannak könyvek, de ha jól láttam, kizárólag rózsaszín irodalom vagy horror – ezekre van kereslet.
Nem akarom ezt lenézésként mondani, egyszerűen ez a helyzet. A kínálat mindig azt tükrözi, amire a legtöbb embernek igénye van.
Olyan, hogy tudományos művek – vagy az engem érdeklő csillagászati könyvek – nincsenek. Ezen már meg sem lepődöm.
És ez amúgy a megyeszékhely könyvesboltjaira is igaz.
Sztereotípiák és valóság
Elgondolkodtam azon is, hogy ha elővesszük a sztereotípiákat, mennyire igaz az, hogy minél kisebb helyről származik valaki, annál butább, műveletlenebb.
De mindenre van ellenpélda is.
Hogy micsoda presztízs lett az, ha valaki Budapesten él.
Vidékről nézve az egész főváros egyetlen homogén tömbnek tűnik – külváros és Belváros között mintha nem is lenne különbség a vidéki fejekben. A szomszédom fejében egyáltalán nincs.
Pedig aki ott lakik, pontosan látja a határokat.
Csak hogy a saját példámnál maradjak: mennyire más volt az élet a külvárosban a ’80-as években, mint a budai Várban – ugyanabban az időben, ugyanabban a városban.
Semmi köze nem volt egymáshoz, mégis egy város volt.
Disznók, kakasok és Mátyás-templom
A mostani kisvárosomban figyeltem meg, hogy a szomszédok fel sem tudják fogni, hogy külvárosiként volt kapcsolatom állatokkal.
Hogy a szomszédban az unokatestvéreim disznót tartottak, hogy az utcában rendszeresen volt disznóvágás.
Hogy az unokatestvérem nagyapjának volt egy egész birkatelepe egy utcával odébb.
Hogy a suliból féltem hazamenni, mert az egyik környékbelinek a pulykái és a kakasa kint lófrált az utcán, és állandóan megkergettek.
Hajnalban, amikor mentem az iskolába (a belvárosba), lopakodnom kellett, hogy a kakasokat és tyúkokat ne ébresszem fel, mert ha felébredtek, éktelen rikácsolásba kezdtek. Az pedig nagyon ijesztő volt a vaksötétben – vagy, ha szerencsém volt, holdfényben.
Akkoriban nem volt még közvilágítás sem.
És amikor megszökött az egyik disznó, az utcán hajkurászta a fél szomszédság – a disznó meg röhögve mindig elslisszolt előlünk.
Akkoriban még kerítések sem voltak.
Szerintem a fenti dolgok mind értékek – semmi ciki nincs bennük. És mindez Budapesten történt.
Közben pedig volt egy másik életem is, ami a luxusról és a kultúráról szólt.
Ugyanekkor a Budai Várban is laktam (elvált szülők gyermeke vagyok), és a kedvenc kikapcsolódásom az volt, hogy az akkor még ingyenesen látogatható Mátyás-templomban ücsörögtem, és figyeltem a különböző stílusokat, a történelem lenyomatait.
Csodálhattam a panorámát a Tóth Árpád sétányon lévő ablakomból, és a gyönyörű utcákon sétálhattam.
Imádtam azt is.
Budapesten, ugyanabban az időben, amikor a disznót kergettük az utcán.
Egy város – két teljesen különböző világ.
Vidékről a fővárosba
Van az a réteg, aki valahogy felküzdi magát vidékről a fővárosba.
Nekik ez hatalmas érték és büszkeség: hogy budapestiek lehetnek.
Van ismerősöm, akinek a szülei költöztek vidékről Budapestre – de „csak egy panelt” tudtak megfizetni már a ’80-as években is.
Kulturálisan viszont sosem tudtak igazán felnőni ahhoz, hogy budapestiek legyenek.
Mert budapestinek lenni szerintem nem merül ki abban, hogy a lakcímkártyán az irányítószám 1-essel kezdődik.
Budapestinek lenni magával hozza azt is, hogy az ember nyitottabb, hogy több kultúrához fér hozzá, hogy vannak színházak, mozik, operaház, mindenféle éttermek, tucatnyi múzeum, koncertek, érdekes kiállítások – hogy mindig történik valami.
Ez persze nem jelenti azt, hogy aki nem ott él, az ne lehetne nyitott, művelt vagy kíváncsi – csak sokszor nehezebb hozzáférni a lehetőségekhez.
Nekem ezt jelenti Budapest.
42 évig éltem ott.
Kulturális szakadék
Ha most ehhez hozzáteszem, milyen a „kulturális sokszínűség” a megyeszékhelyen – mennyi lehetősége van az embernek egy átlagos vasárnap arra, hogy valami kultúrát magába szívjon, hogy hova mehet el –, akkor a válasz egyszerű és tömör: sehova.
És itt jön a bukfenc, ami bekövetkezik a fejemben, amikor egy vidéki lefalusizza a másikat, feltételezve, hogy nincs pénze, hogy egy suttyó.
(Spoiler: ez én lennék.)
Voltam már külvárosi, belvárosi, budapesti, vidéki, külföldön élő, és külföldi is.
Ugyanaz az ember.
Ugyanazokkal a magas kulturális elvárásokkal.
Hogy legyen ezernyi könyvem otthon.
Hogy folyamatosan olvassak.
Hogy járhassak operába, színházba.
Hogy felismerjem az alapvető opera-részleteket.
Hogy tudjam, melyik mű miről szól.
Hogy mindig legyen véleményem, és merjem elmondani.
Hogy utazhassak a nagyvilágban.
Hogy adjak magamra, és ne egyek műanyagból.
Hogy ne kelljen várni a „nemesebb alkalomra”, hogy elővegyem a porcelánt.
Hogy a kertem kilógjon a sorból, mert annyi fajta növényem van, mint egy botanikus kertben.
Hogy legyenek beszélgetéseim, amik nem arról szólnak, ki mit vett a múlt héten, hanem arról, mit olvasott, mit tanult, mit gondol a világról.
Hogy legyen kivel vitatkozni, értelmesen.
Hogy legyenek emberek körülöttem, akik nem ijednek meg attól, ha valaki másképp gondolkodik.
Hogy ne az határozza meg, ki vagyok, hogy hol lakom – hanem az, hogy hogyan élek.
Hogy a „falusi” ne bélyeg legyen, hanem egy másik forma az élet szeretetére.
Falusi suttyó … hát persze!
Falusi suttyó… hát persze!
A lakcím semmit nem mond el az emberről.
Éltem Budapesten, élek most egy magyar kisvárosban, és élek Berlinben is.
Ez a három világ együtt formált.
Megtanított arra, hogy a kultúra nem helyfüggő, hanem szellemi hozzáférés kérdése.
Hogy lehet az ember „falusi”, és mégis európai; lehet berlini, és mégis kisvárosi.
A világjárás nem arra tanít, hogy mások jobbak vagy rosszabbak – hanem arra, hogy mindenütt ugyanazt keressük: értelmet, szépséget, kapcsolatot.
Falusi suttyó – hát persze!
