Last Updated on 2026-05-06 by Kis Mukk
Mindig volt kutyám. Születésemkor egy magyar vizsla volt a társam, vele játszottam, ettem, éltem, azóta is ritka volt az olyan időszak, amikor nem volt kutyám vagy kutyánk. Amikor Berlinbe költöztünk, a négylábúm egy családtaghoz költözött, és még évekig ott élt boldogan.
Amikor megvettük a vidéki házat, még az volt a terv, hogy majd hétvégi háznak használjuk, mert miért ne. Tök jó a sajátban lakni, lenni, főleg hogy egy tekintélyes nagyságú kert is van hozzá. Aztán az élet mást hozott, és már másfél éve itt volt a levegőben, hogy igen, megint lesz kutyánk. A kérdés sokáig az volt, hogy milyen kutyánk legyen. Kicsi? Nagy? Fajtiszta? Keverék?
A kicsi kutya nálunk nem létezhet, mindig nagytestű állataim voltak, és itt leginkább az óriástestű kutyákat képzeld el. Pireneusink volt nagyon sokáig (őt az utcáról fogadtuk be), de volt berni pásztorunk is, és egy menhelyről néhány hétig nálunk volt egy leonbergi is.
Egyszóval nagyot szerettünk volna. Minél nagyobb, annál jobb. Aztán közbeszólt a praktikum kérdése, hogy ha elutazunk mondjuk hat hónapra az Azori-szigetekre, akkor mégis hogy visszük magunkkal a kutyát, mik a TAP portugálnál a szabályok, hogyan repülhet egy kutya. Ott rögtön kijött, hogy egy hatalmas, mamutméretűt nem tudunk magunkkal vinni, mert minden létező szabványnál nagyobb, így tovább kellett keresnünk, míg végül egy labrador mellett döntöttünk, és le is foglaltunk egy lányt.
Igen ám, de…
Az én világomban kutyát venni elég ciki, és az a támogatottabb, ha valaki menhelyről hoz állatot.
A vidéki környezetemben meg fordítva van: hót csóró az ürge, de a kutyája százezrekbe kerül, viszont csak az éves „főtéri” állatorvosi ellátásra viszi el, amikor megkapja a veszettség elleni oltását. Kaját azt kap, ami marad, ha marad, sétálásról meg ne is álmodjunk. Egyszóval itt a kutya presztízs, büszkén lehet mondani, hogy „az én kutyám 400.000 forintba került”, és emberünk egója ettől remekül érzi magát.
Nálunk ez nem így van.
Az egyik menhely online oldalán megláttam egy szimpatikus kiskutyát, kislány, teljesen fehér, az anyukája kb. közepes méretű. Itt már nem volt kérdés, hogy melyiket választom: a fizetőset vagy az életmentős állatot.
A hazahozatal előtt még volt két hét, így előre beszereztem mindent, ami kellhet: ágyikó, kaja, tál, rágcsa, minden. Ekkor felderengett előttem, hogy 20 éve, amikor az utolsó kutyám gyerek volt, már akkor is rendeltem a kaját, mert a fene sem fog egy zsák kajával hazabumlizni. Azóta a házhoz rendelés teljesen hétköznapi dolog lett. (Kivéve a kifli.hu-t, mert az nincs mifelénk, de legalább terjeszkedik.)
A nagy nap előtti este rám írt a menhelyes nőci, hogy van egy kis baj: a kiskutya koronavírus-fertőzött. Persze én ilyenekről nem tudtam semmit, így rögtön internetet ragadtam, hogy megtudjam a szükségeset: nem halálos, hamar gyógyul, egyfajta „ovis pestis”.
A nagy nap reggelén Budapesten volt dolgom, így bementem a Blahánál lévő kutyagyógyszertárba, ahol az eladó lány tudásán dobtam egy hátast, és azon is, hogy mennyire szívén viseli az állatok sorsát. Rögtön kiokosított arról, hogy mit hogy csináljak, miből mennyit adjak a kutyának.
Este már Miskolc mellett voltunk a menhelyen. Persze addigra kiderült, hogy nem egy, hanem két kutyát is elhozunk.
A menhely nem nekem való hely. Legszívesebben az összes kutyát elhoztam volna.
De a sztorinak nincs itt vége.
A két kiskutya semmi különös viselkedést nem mutatott, kivéve hogy be voltak ájulva eleinte attól, hogy szabadon járhatnak, hogy nincs rács, hogy van nagy kert, kaja és két gazda is, akik imádják őket.
Hétfőn rögtön azzal indítottunk, hogy elvittük a két fenevadat az állatorvos bácsihoz, aki megvizsgálta őket: szép kiskutyák, különösebb bajuk nincs azon kívül, amit tudtunk. Oké, Ottónak köldöksérve van, amit majd meg kellene műteni, és mind a kettőnek farkaskörme van, amitől szintén nem ijedek meg, mert volt már ilyen kutyám, csak annál fajtajellemző volt.
Aztán teltek a napok.
Kicsit gyanús volt, hogy valahogy nem olyan a kapcsolat, mint ahogy lenni szokott, mert a két fenevad legszívesebben egymással van elfoglalva, az embertől pedig leginkább csak a kaját várják, aztán megkérdeztem a tudományt, hogy mit gondol erről.
Igen gyorsan kiderült, hogy a testvérek együtt felnövése, és főleg ha kulturált ebeket akarunk belőlük faragni, akik még szót is fogadnak, tudnak viselkedni, agyilag egyik sem zokni, és cseppet sem beszariak… kössük fel a gatyánkat.
Ekkor megszületett az elhatározás, hogy ide bizony szakértő kell.
Figyelem: nem „átlag” kutyaelvárásaink vannak. A kutyáink legyenek kompatibilisek az utazással, autózással, tömegközlekedéssel, tömeggel és az erdők-mezők lakóival, lehessen velük bárhol megjelenni, ne húzzanak az utcán, ne ugassanak, és még sorolhatnám.
A többi írást „egyéb” kategóriában itt találod.
