Last Updated on 2025-12-29 by Kis Mukk
Ez a poszt nem szól mindenkinek.
Nem szól azoknak, akiknek a karácsony tényleg a szeretet ünnepe — és ezt nemcsak mondják, hanem így is érzik. Akik szerető családban nőttek fel, ahol számíthattak egymásra, ahol elfogadták őket, és biztonságos volt a világ.
De vannak más történetek is.
A sok láthatatlan „kell” és „muszáj”
A nők többsége már hetekkel karácsony előtt nagytakarít. Függöny, csempe, ablakmosás, miegymás. Mintha ez lenne a lényeg.
„Rendnek kell lennie! Különben hogy karácsonyozhatnék nyugodt szívvel?” Esetleg: „Átjönnek a Jóskáék, nem akarom, hogy rendetlenséget lássanak.”
Aztán jön a sütés-főzés.
Mindenki megkapja a „szokásosat” — még akkor is, ha senki nem szereti igazán. Nincs kérdés. Nincs végiggondolás. „Karácsonykor ezt szoktuk enni.”
És jönnek az ismerős mondatok:
„Jaj, kirepedt a bejgli.” (Mintha ezen múlna a világbéke.)
„A zserbóm idén sem lett olyan.”
Kellemetlen érzések, kimerültség, bűntudat. Ünnep helyett teljesítménykényszer, teljesíthetetlen kimondatlan elvárások.
Akkor lássam, amikor a hátam közepét!
Karácsonykor általában összegyűlik a család. És sok magyar családban mindig van legalább egy ember, akit a többiek legszívesebben messziről kerülnének — mégis évről évre leülnek vele egy asztalhoz.
Fapofával.
„Csak éljük túl ezt a pár órát.”
„Beugrunk, eszünk, aztán megyünk is.”
A karácsony ilyenkor nem ünnep, hanem kényszer.
Mindent úgy csinálunk, hogy másnak ne fájjon — miközben nekünk meg borzasztóan fáj.
Az alkoholista rokonnak nem merjük megmondani, hogy nincs kedvünk ehhez az egészhez. Hogy legszívesebben mi is egy wellness-szállodában henyélnénk, mint egyre többen.
Az érzelmileg nagyjából egysejtű szinten működő rokonnak sem merjük megmondani, hogy idén egyszerűen nincs erőnk minden szavunkra vigyázni, nincs erőnk olyan gyorsan végiggondolni minden mondatot, hogy még véletlenül se legyen benne számára semmi sértő.
Mert vele minden beszélgetés aknamező.
Figyelni kell, mit mondunk — de még inkább azt, mit nem.
Egy félrecsúszott hangsúly, egy rosszkor elejtett szó, és már jön a sértődés, a támadás, a magyarázkodás.
És ott ülünk, mosolygunk, és a fejünkben közben csak ez zakatol: „Nem is ezt mondtam. Nem is így értettem. Nem akarom megint magyarázni.” Roppant kimerítő ez!
Mi van, ha valaki teljesen máshogy gondolja a karácsonyt?
Nagyjából tíz éve nem állítunk karácsonyfát. Dísz sincs. Idén is csak azért került mégis valami, mert a szlovák Tescóban találtam pár gyönyörű, utolsó pillanatra leárazott díszt — és egy műfát. Nem tudtam otthagyni.
De az igazság az, hogy nem szeretem a karácsonyt.
Nekem nem jutott olyan karácsony, amire jó szívvel emlékeznék. Olyan, ahol minden rendben volt. Ahol nem kellett a fapofa, az átgondolt szó és mondat, ahol elfogadás volt és szeretet.
Egyetlen olyan családi karácsonyra sem emlékszem az 51 évem alatt, amikor minden rendben volt, amikor minden tökéletes lett volna.
Nem szeretem a karácsonyt.
És ezt kimondani szinte bűn.
Azt mondani, hogy „nem megyek sehova, és hozzám se jöjjön senki” — eretnekség.
Pedig így van.
A karácsonyban jelenleg az a legjobb számomra, hogy nem kell mennem sehová, és nem jön senki hozzánk. Mindenki máshol élvezi a saját „csillámporos boldogságát” — és engem végre békén hagynak.
Milyen lenne a jó karácsony?
Nem biztos, hogy az a szeretet, amikor végighazudjuk az ünnepet.
Lehet nemet mondani.
Lehet egyszerűbbre venni.
Lehet úgy ünnepelni, hogy közben nem pusztulunk bele.
Nem attól lesz karácsony, hogy kifényesítjük a csempét, és mosolygunk akkor is, amikor belül összetörünk.
Attól lesz karácsony, hogy őszinték vagyunk — legalább magunkhoz.
