Már meg sem lep, hogy megint nem szálltunk ki Southamptonban. Valahogy mindig kimarad ez a város: hiába állunk itt a kikötőben, egyszerűen hidegen hagy. Egyszer láttam itt egy fókát a hajók mellett — az tényleg meglepő volt — és az is hátborzongató érzés, hogy innen indult a Titanic, és mennyire nem ért oda, ahova tartott. Főleg úgy, hogy mi is épp az óceán túloldala felé tartunk, szép lassan.
A hajós kalandokat itt követheted, hosszú évek óta gyűlnek a posztok.
Világkörüli hajóút
Sajnos nem mi vagyunk világkörüli úton, hanem néhány nappal előttünk indult el az egyik Aida-hajó nagy csinnadrattával. Meglepően sok család posztol videókat az útjukról — nyilván én is szívesen mennék (többször is), de majd egyszer talán ennek is eljön az ideje.
Ami viszont elgondolkodtat: vannak utasok, akik már sokadszor mennek négyhónapos földkerülő útra. Ők ezt hogy csinálják? Mit csinálnak jobban vagy másképp, hogy idejük, energiájuk és pénzük is van rá?
Nekem valahogy egyre kevesebb energiám van, és a hajózáson a kedvenc napom az, amikor nem kötünk ki. Persze ilyenkor is gondoskodnak a szórakoztatásról, nehogy unatkozzon az ember.
Angolok
Amióta az angolok kiléptek az EU-ból, állandó a szivatás a hajón. Az első alkalommal kb. két órát álltunk sorban, mert az angol hatóságok nem voltak képesek elég embert küldeni, és 6000 utast két (!) határőrnek kellett kezelnie. Nem volt rövid, nem volt stresszmentes.
Második alkalommal már küldtek négy embert is, aztán rájöttek, hogy ez még mindig brutál, és tovább erősítették a jelenlétet. Most sem lett egyszerűbb: már mielőtt felszálltunk, ellenőrizték, hogy mindenkinek megvan-e az angol ETA-ja. Ha nincs? Szívás. Kérni sem tudja már az illető, és bukja az egész utazást.
Most is volt sorakozás, de legalább gyorsan haladt. Még így is összejött egy laza 200 méteres kígyó a hajón, de haladtunk — ennyi már elég boldogság.
A kávé
Mivel ez a negyedik utam ezzel a hajóval, pontosan tudtam, hova kell menni, ha normális kávét akarok. Hát… most nem jött be. Az 5. emeletről eddig mindig jó kávét kaptam, de ma ott is valami borzalmat adtak.
Így kénytelenek voltunk kipróbálni a Jean Philippe helyet — hátha fejlődtek. Értem én, hogy nagyon híres, nagyon menő amerikai brand, de eddig a hajón totál leszerepelt. Most viszont változtattak az étlapon, és tényleg jót adtak. Csoda!
Ebédelni a mexikói all you can eat-be mentünk. Egyre kevesebbet bírunk enni, de most olyan jókat adtak, hogy majdnem sírtam örömömben. Ittam sör-koktélt is: sör + paradicsomlé + chili + jég + sóba mártott pohárszél. Isteni.
A délután semmittevéssel telt, aztán mégis lett egy kis kaland.
Kabin
A hajó appja szerint a kültéri jakuzzi este 10-ig nyitva van. Szerintem ez hülyeség, eddig mindig 7-kor zárták, de most hittünk az appnak és felmentünk.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, hallottam, hogy valami fura kattanás volt. Visszamentem volna… hát nem sikerült. Szóltunk Babunak, hogy baj van, nem tudunk bemenni a kabinba. Ő kihúzta magát, mint egy hős, és mondta, hogy “semmi pánik, megoldja”. Hát, neki sem ment.
Hívni kellett a főnökét is, de az ajtó teljesen halott volt. A digitális zár nem ismerte fel a kártyát. Aztán kiderült: az elem merült le.
A szerencse az volt, hogy a jakuzzi nem működött, mert ha igen, akkor vizesen, átfagyva, félpucéran kolbászoltunk volna vissza. Így “csak” egy szál fürdőcuccban és egy törölközőben kellett mászkálnom a hajón, miközben mindenki elegántosan fehérbe volt öltözve. De hát… ennyi legyen a bajom.
Mire végre visszajutottunk, felmerült bennünk a kérdés: mi kellene ahhoz, hogy ne legyen ennyi röpke, idegesítő, de aztán mindig megoldódó kis kaland ezen az úton? Mert ez már a sokadik.
