Zala szép és én rengeteg időt töltöttem ott zsenge koromban, viszont a nagyszüleim halála óta nem jártam arra, így eljött az idő, hogy az ország másik dimbes-dombos régióját, Zala megyét is felkeressük.
Nagy hátránya Zala megyének, hogy ez bizony már nem az a „beülünk a kocsiba és már ott is vagyunk” távolság, hanem egy combos 200-250 kilométer irányonként, ráadásul szép helyek mellett halad az ember, ami mindig megállásra ösztönzi.
Reggel a berlini reptér hozta a formáját, késve indult a gépünk mert jégteleníteni kellett. Ez nem egy nagy macera, meg nem jelentett hatalmas késést, de azért csak sikerült 30 percet összehozni.
Budapesten felvettük az autót. Egy Suzuki Vitarát béreltünk mert olyanban még nem ültem, de hogy őszinte legyek, nem bizonyult annyira kényelmesnek, mint gondoltam. Ráadásul hárman voltunk, így meg pláne nem volt olyan tágas. De ez van. Biztos máshoz vagyok szokva. 🙂
Először Székesfehérváron álltunk meg, mégpedig azért, hogy együnk. Ismertem itt egy kifejezetten jó éttermet, ami nagy meglepetésemre, még mindig megvan és még mindig jó. A Diófában jót ettünk, ittunk és indultunk is tovább mert sajnos február eleje lévén igen korán sötétedett.
Elrobogtunk a Balaton mellett és meg sem álltunk Nagykanizsáig, ahol mivel vészesen közeledett a záróra, a temetőbe siettünk.
Elég ritka alkalom az, amikor bőven sötétedés után kószál valaki a temetőben, de végül megtaláltuk a sírt. Elemlámpával kerestük mert nem emlékeztem arra, hol is van.
Rég volt a temetés és akkor annyira nem az volt a fontos, hogy legközelebb is odataláljak, hogy emlékezzek a helyére, pedig most jól jött volna.
Kifelé menet találkoztunk a temetőőrrel, aki a biciklijén elhaladva odakiáltotta nekünk, hogy csak vegyük le a láncot a kapuról és kijutunk. Persze a temetőnek sok kijárata van, a lánc meg csak az egyiken volt hanyagul odavetve, de végül meglett, kijöhettünk.
A szállásunk egy nagyon kellemes apartmanban volt. Tökéletesen felszerelt, szuper kinézet és maximális tisztaság.
Egy bajom volt csak vele: a vonat, amivel oly’ sokszor érkeztem és indultam, onnan száz méterre járt és én minden egyes áthaladásra felébredtem éjszaka.
Reggel kopogós hideg volt. Minden le volt fagyva, a füvön pedig fémesen csillogott a hajnali pára az erőtlen napsütésben.
Hét körül indultunk, mert éhesek voltunk, a boltok meg elvileg akkor nyitottak. Persze nem volt ez olyan egyszerű mert Nagykanizsa nem a belföldi turizmus fellegvára, így reggel 8-kor még semmi nem volt nyitva, viszont minket meg várt a kiszemelt falucskánkban a házunk, aminek a megtekintését reggel 9-re időzítettük.
Kénytelenek voltunk egy benzinkúton reggelizni, már amennyire reggelinek lehet nevezni a hot dogot. Meglepett a hot dog minősége mert elszoktunk attól, hogy ilyen petyhüdt, íztelen virslit együnk.
Hirtelen visszacsöppentünk a magyar valóságba, ahol a virsli ki tudja miből van, de nem húsból.
Mert ugyan miből lenne a virsli vagy bármilyen kolbász a húsevők fellegvárában, Németországban, mint főleg húsból és kevesebb adalékadagból, és fordítva: ahol annyira nem divatos az érdekvédelem, és a „pénzünkért elvárjuk a jó minőséget” elve, természetes, hogy a szart is drágán adják. Mert azt bátran leszögezhetjük, hogy attól, hogy Németországban több a virsliben a hús, attól még egyáltalán nem drágább. Sőt.
Furcsa világ ez.
A falunk gyönyörű, annál sokkal szebb, mint ahogy gondoltam. A ház is nagyon szép, van benne lehetőség bőven.
Amikor visszafelé útnak indultunk, már éhesek voltunk. Mivel bőven délelőtt volt még és mire a Balatonhoz jutunk lett volna dél körül, nem siettünk sehova ráadásul ugyanazon az úton haladtunk, ahol gyerekkoromban vagy ezerszer jártam. Jó volt újra arra járni.
Az egyik kereszteződésnél megláttunk, hogy egy bivalyrezervátumot reklámoznak, így nem is kellet több, már kanyarodtunk is oda.
Maga a rezervátum szuper ötlet. Rengeteg bivaly és egyéb háziállat van ott, de a fő szerep mégis a bivalyoké. Egy körúton lehet megnézni őket, ami nyáron nyilván érdekesebb lett volna, hiszen a bivaly egy dagonyázó állat, viszont február elején a föld meg volt fagyva és persze az élősködők ellen sem kellett vastag sárkéreggel védekezni.
Mire megnéztük a bivalyokat és a civilizáció közelébe kerültünk, már ebédidő volt. Az első hely ahol megálltunk, nem fogadott minket mert csak, de a második helyen viszont szuper volt a kaja és nagyon ízlésesen volt tálalva. Jót ettünk, igaz hogy jó drágán, de tényleg jó volt.
A Balaton gyönyörű tél végén és tavasszal. Ilyenkor szerintem sokkal szebb, mint amikor elönti a sok turista, és ki sem látszik a nagy nyüzsiből.
Fonyódon álltunk meg és néztük meg közelebbről a tavat, sétáltunk is egy kicsit.
Visszafelé az autópályán egyre többen voltak, de még viszonylag normális időben eljutottunk Gyömrőre, ahol felmarkoltuk az elkészült iratot, majd mentünk tovább a reptérre.
Vacsorázni a szállodában ettünk valami közepeset, de előnye volt a dolognak, hogy legalább nem kellett hozzá kimenni a városba, hanem ott volt helyben.
Másnap hajnalban átgyalogoltunk a reptérre és türelmesen vártuk a repcsink indulását, majd hazaértünk időben.
Berlinben a pandémia végét jelzi, hogy a környezetvédők megint blokádolnak egy csomó utat, így a hazagurulásunk is kicsit több időt vett igénybe.
Ilyen volt Zala 2022 februárjában.
