Csak ülök, és minden olyan csendes. Mintha a világ tudná, mire készülök.
Nem, nem szántam el magam olyan drasztikus lépésre, mint korábban kétszer is. Most már arra is gondolok, hogy azt a bizonyos weboldalt sokan szeretik és használják.
Nem törölhetem ki egy gombnyomással.
Rengeteg munka van benne.
Kiemelkedően hasznos.
Fénykorában a világ második legnagyobb, adott témáról szóló weboldala volt.
És ez a fénykor nem is volt olyan régen.
Talán egy éve.
Másfél.
Maximum.
Csakhogy itt van az AI, és az én területemen is tarol.
Igen, lehetne tovább tolni a szekeret teljes erőbedobással. De felmerül a kérdés: van értelme?
Meddig lehet életben tartani valamit, ami egy hirtelen letűnt korszak darabja?
Érdemes-e tovább írni, időt és energiát beletenni, ha már nem adja azt, amiért eredetileg létrejött?
A pénzkeresetért.
És azért, hogy bebizonyítsam: meg tudom csinálni.
És megcsináltam.
Siker volt.
Nagy.
Éveken át ez finanszírozta az utazásainkat és a mindennapjainkat.
Több olyan időszak is volt, amikor már novemberben megírtam a teljes következő év összes posztját előre. És akkoriban még nem létezett a mesterséges intelligencia sem. Minden egyes sor kézzel íródott.
Elképesztő szabadságot adott.
Életem egyik legszebb időszaka volt, amikor a portugál tengerparton henyéltem, mert megtehettem, hogy bárhová megyek, a vállalkozás közben működik tovább.
A változás mindig jön.
Néha fáj, néha megkönnyebbülést hoz.
Most inkább ürességet hoz.
Azt az érzést, hogy „nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszem”.
Miközben a bevételem jelentős része még mindig innen érkezik.
Olyan, mintha valaki otthagyná a munkahelyét, miközben hatalmas hitelt fizet vissza.
A „nooooooooormális vagy?” típusú belső hang.
Nem tudom biztosan, hogy jó döntés-e. De úgy érzem, nincs más választásom.
Amit kerestem, megkaptam.
Bizonyítottam magamnak és másoknak is.
Leküzdöttem ezer dolgot.
Az imposztor szindrómát évekig cipeltem.
És még sok minden mást is.
Azt mondják, a vállalkozás a legjobb tanító. Ebben van igazság.
De a „járművem” eddig hozott el.
Nem gondoltam volna, hogy bármeddig is eljuttat.
És mégis: több fényévnyi távolságban vagyok attól, ahonnan indultam.
Most olyan helyen állok, ahol új kapuk nyílnak.
Dönteni kell, merre tovább.
Egyáltalán akarok-e továbbmenni? Akarok-e dönteni?
Vagy inkább olvasok naphosszat, és hagyom, hogy majd alakul valahogy?
Tudnék én ilyet?
Valószínűleg nem.
Hiába vagyok 50+, még mindig tele vagyok ötletekkel.
Csakhogy amíg ezen az úton járok, nem tudok másikra rálépni.
Sehogy.
Így hát ez egy requiem egy weboldalért.
