Ezt a posztot megint sikerült lassan 6 hónap után kitenni. Bocsi!
2025 novembere: Akkora időjárási katyvasz van, hogy a tévében láttam: Spanyolországban havazott, és meg is maradt a hó. Ehhez képest az, hogy Berlinből elindulásunk óta folyamatosan esik az eső, igazán semmiség. Teljesen barátságtalan az idő, és mire ideértünk, már törölték a camembert sajtos farmlátogatós, kóstolós, sajtkészítős programunkat, plusz szakad az eső, és hideg is van… szóval megint nem mentünk ki Le Havre-ba, pedig biztos jó lett volna.
Ezen a városon eddig csak keresztülbuszoztam: amikor mentem megnézni a Mont-Saint-Michelt, a gyönyörű tengerparti sziklákat Étretat-ban, vagy amikor Rouen csodás városát néztem meg karácsonykor – mind innen indultunk.
Mi történt ezen a napon, amikor megint a hajón döglöttünk?
Reggel nagyon ügyesen, 6 után picivel felmentem reggelizni, majd dolgoztam egy kicsit, aztán visszaaludtam. Egész nap szakadt az eső, aztán dél körül, amikor már kezdett felszakadozni a felhőzet, és egy-egy percre kisütött a nap, mi már az ebédlőben ültünk.
A konyha szerintem most teljesen más szinten van, mint eddig – bár eddig se volt rossz, sőt. Az ebédem egy vegán burrito volt, mellé pedig odatettek egy jókora, borzasztóan csípős paprikát.
A levesem MSC-leves volt, ami nagyjából annyit jelent, hogy: keményítő + pürésített “bármi, ami a konyhában van” (nem, nem a mosogatórongyra gondoltam) + némi fűszer. Nem igazán a magyar gyomornak való.
Az ebéd szenzációja viszont egy négyéves forma kissrác volt, aki a korának megfelelő módon nem igazán viselkedett. A körülöttünk ülő idősebb hölgyek épp próbálták hozni a “hű, de komoly óceánjáró hajón fogyasztom az ebédemet” karótnyelt stílust, de a kissrác, amikor már végképp nem bírt magával, elkezdett ismerkedni. Alapvetően oroszul beszélt, de tudott pár angol mondatot is, ezeket gyakorolta – főleg rajtam.
A kezében volt egy pici, gumiból készült pitbull, aminek ha megnyomták a testét, kijött a seggén a “kaka”. Ez olyan kontrasztban állt a vendégek feszességével, hogy amikor a kezembe vettem a kutyát, elkezdtem röhögni. Annyira nevettem, hogy végül mindenki röhögött azon, hogy én hogy nevetek.
A délután eseménytelenül telt – végre.
Vacsoránál megint új asztalhoz kerültünk. A szomszéd asztalnál egy kanadai pár ült, sajnos olyan közel, hogy a hölgy mindenképp beszélgetni akart.
Hozzáteszem: direkt azért kértük magunkat külön asztalhoz, hogy ne kelljen beszélgetni senkivel.
A “beszélgetésünk” csúcspontja az volt, amikor a hölgy arról kezdett érdeklődni, hogy nálunk mennyire érezhető a klímaváltozás. Ez volt az a pont, amikor legszívesebben megkérdeztem volna, hogy tudja-e egyáltalán, hol van, vagy hogy feltűnt-e neki: egy vélhetően túlméretezett, bazi nagy repülővel repült ide Kanadából, pusztán világjárás céljából.
Nem is értem. Ha már az utazás legkörnyezetszennyezőbb formáját választottuk (óriási óceánjáró hajóval utazunk), akkor legalább az álszentséget vetkőzzük le egymás között, nem?
Tényleg nem értettem, hogyan jut valakinek eszébe pont egy ilyen helyen sápítozni arról, hogy jaj, milyen meleg volt a nyár és milyen hideg a tél. Vagy fordítva. És hogy jaj, klímaváltozás van. Hát… nem kellene szennyezni a környezetet, ha ennyire fél tőle, nem?
Ez kb. olyan, mintha valaki benzinnel locsolná a muskátliját, miközben panaszkodik, hogy nem érti, miért pusztulnak a virágai.
Oké, az MSC Virtuosa már nem az a környezetszennyező, régi tragacs – de így sem semleges a létezése.
