Remek hely a magyar kisvárosom. A téma itt az utcán hever, vagyis a szomszédok gondoskodnak arról, hogy időnként legyen min eltöprengeni. Történt ugyanis, hogy az egyik szomszédról kiderült, hogy túlságosan jószívű ember, és ezzel párhuzamosan elég naiv is, és nyilván nem is túl dörzsöt. Ő csak egy lájkvadász, aki abból szerzi az elismerést, vagy az érzést, hogy ő is elég jó, hogy az életét a Facebookon éli. Aztán a minap belefutott egy nem túl jószándékú emberbe, akinek segíteni akart, cserében viszont az lenyúlta a teljes Facebookját – annyira, hogy még be sem tud lépni. Nyilván. Az még nem derült ki, mi a célja a „gonosznak” azzal, hogy egy vidéki fószer profilját megszerezte. Persze valószínűleg mindegy is, próba szerencse: előbb-utóbb fennakad egy jobb fogás, aki megosztotta a banki adatait, vagy esetleg ugyanazt a jelszót használja mindenhová. Mint égen a csillag, annyi a lehetőség.
Érdekes volt figyelni, hogy még csak el sem gondolkodott azon, mi a probléma azzal, hogy megadta a jelszavát másnak.
Csak az zavarta, hogy most hogyan fogja az ismeretlen ismerőseinek mutogatni, hogy éppen hol jár. Itt ne Balira és antarktiszi luxusutazásra gondolj, hanem a szomszéd falura. Itt csak ez a lépték – mi lógunk ki a sorból.
Lájkvadász emberünk ugyanis ott szokta az ismiknek mutogatni azt, hogy éppen hol jár (még véletlenül sem az van, hogy utólag teszi ki, hanem azonnal). Kell a pozitív visszaigazolás, a dopamin, és az érzés, hogy igazán alacsony fizetése ellenére ő is elért valamit. Hogy látszólag jó életet él – az más kérdés, hogy annyira kifelé él, és annyira csak az számít, ami látszik, vagy ami a Facebookon van, hogy ennek szenteli az egész életét.
Ha nincs a Facebookon, az nem is létezik, nem is volt. Ha senki nem lájkolta, az nem is elég jó.
Amikor annak a negatívumát ecseteltem, hogy miért nem jó ennyire nyilvánosan tolni mindent magunkról, csak annyit mondott: „de nekem van ismerősöm, aki még nálam is többet posztol.”
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az a helyes, ahogy én élek – nulla Facebook, nulla közösségi média –, mert ez a paci másik oldala. De nyilván az sem jó, ha instant színpadként használják, amin bárki sztárnak érezheti magát, csak közben elfelejti, hogy a közönségben nem csak a haverok ülnek, hanem random idegenek is, akik screenshotot készítenek, vagy lenyúlják az infókat, adatokat.
Nem volt egyszerű és fájdalommentes
Amikor lassan tíz éve lejöttem a szerről, én is szenvedtem. Nehéz volt megállni, hogy ne vegyem elő a kék ikonos appot, hogy csak egy kicsit görgessem. Nehéz volt megállni, hogy ne tegyem ki, hol járok, mit eszek éppen. Kifejezetten fájdalmas volt. Fájt, mert nem jött az instant megerősítés, az azonnali visszaigazolás, hogy „menő”, amit csinálok, hogy „jó” úton járok.
Aztán már annyira lejöttem a szerről, hogy eszembe sem jut elővenni. Mindegy, hol járok és mindegy, mit eszek éppen, már nem akarom mutogatni. Már annak örülök, ha senki nem tudja, senki nem látja.
Itt van ez a blog is. 13-14 éve írom, túl vagyok a 730. poszton is, de ha megfigyeled, egyre később teszem ki, hol jártam, mit ettem – ami azért furcsa, mert ez mégis alapvetően egy utazásos blog. Már nem olyan komfortos az sem, hogy néha egy évvel később, de kiteszem, elmesélem, hol jártam. Változunk, és ez így van rendjén.
Majd rájönnek
Egészen biztos vagyok abban, hogy rengetegen rá fognak jönni arra, hogy nem a hergelő, toxikus kommentek világa az, ami energiát ad és jó érzésekkel tölti meg az embert.
Ahogy egyre „algoritmikusabb” az életünk, egyre inkább szükséges az offline töltött idő és a természet közelsége, a nyugalom és a béke. Pont az, amit a sok közösségi média nem tud megadni.
Meg persze a sok lájkvadász is rá fog jönni, hogy néhány ismeretlen ismerős lájkja nem ér annyit, mint a személyes biztonsága, a vagyona, a magánélete. Mert úgy őszintén: egy egészséges embernek kell a Gipsz Jakabtól jövő megerősítés, ha amúgy legbelül tisztában van a saját értékeivel?
„Tartozol valahova” „Gyűlölök, tehát vagyok”
Arról is érdemes megemlékezni pár mondatban, hogy a Facebookon főleg az idősebb korosztály van jelen. Nagyon érdekesnek találom a nyugdíjas pasik világát, akik rátalálnak egymásra és a „tartozom valahova” érzését kapják a gyűlölködő csoportoktól. A lájk ilyenkor olyan, mint egy apró nyugtató tabletta: pillanatra elnémítja a belső bizonytalanságot. „Tartozom valahova.” Én is „gyűlölök, tehát vagyok.”
Valódi szabadság
A valódi szabadság ott kezdődik, amikor valaki képes belülről megélni az értékességét, és nem mások gombnyomásaitól függ a saját önképe.
