Az előző részt ott hagytam abba, hogy Terceirán ragadtunk mert igen ramaty volt az idő. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy minden előzetes eléképzelésünkkel szemben Floresen a házban leszünk több napig mert az idő teljesen alkalmatlan volt arra, hogy kimozduljunk. Az erős szélből és esőből szép lassan kialakult egy ciklon – ha így hívják egyáltalán- spanyolul és portugálul is depresszió a neve, de ha műholdról nézem, akkor ez bizony egy ciklon, de nem vagyok meteorológus. Neve is van, tehát komoly a dolog, ezt a berlini életünkből tanultam meg: ha már nevet is adnak neki, akkor az brutálabb, mint egy sima nagyobb vihar. Szóval ülünk egy ciklonban Flores szigetén már azt hiszem 2 napja és nincs vége, de TALÁN majd ki tudunk mozdulni ma.
Onnan folytatom a mesélést, hogy valahány napja felkeltünk Terceirán abban a repi hotelben, megreggeliztünk, ittunk kávét, ami kivételesen iható volt, majd tétlenkedtünk pár órát és fél 12-kor kimentünk a szálloda elé a buszhoz. Akkor Terceirán felváltva szakadt az eső és fújt, de néha a kettőt ötvözték, szóval nem volt barátságos az idő.
Úgy voltam vele, hogy hát jó, ha itt kell maradni, akkor itt kell maradni. Az időjárásra nem lehetek hatással.
A reptéren volt némi fejetlenség mert nem mondtak semmit, hogy mégis mit kell csinálni, hogy az előző napi beszállókártyánk jó-e vagy sem, így egy idő után elkezdtünk nyomozni, hogy mi a teendő, mire kiderült, hogy újra be kell csekkolni. (Berlinben meg nem kellett, ott direkt mondták, hogy eszünkbe se jusson odamenni a check-in pulthoz mert akkor megkavarjuk a dolgokat. De innen elég messze van a német főváros.)
Kicsit vicces volt a helyzet mert visszaültünk ugyanoda, ahol egy nappal korábban ücsörögtünk, ugyanúgy törölték a járatokat szép sorban, majd bemondták, hogy a miénk is „függőben van” aztán fél óra múlva az volt a baj, hogy nincs személyzet. Az meg azért jó, mert ha ilyen van, akkor köszönjük szépen az utazásunk támogatását, és ha már késik, akkor késsen sokat.
Szeretek kártérítést kapni a légitársaságoktól ha amúgy rohadtul ráérek ücsörögni valahol. (Ha neked is bemagyarázták azt a hülyeséget, hogy aki kártérítést kér mert késett a gépe vagy egyéb gubanc van, és ezért örökre kitiltják a légitársaságtól, akkor megnyugtatlak: nincs olyan, hogy fekete listára tesznek és az életben nem utazhatsz többet a társasággal. Ha így lenne, mi sem a Ryan, sem a Wizz de az EasyJet járataival sem utazhatnánk, aztán látod… kifizették és minden megy tovább. Az első késés miatti kártérítésünk több, mint 10 éves. Akkor fejenként 250 euró volt a díj. Köszi Wizz!)
Aztán mozgolódás kezdődött mert előszedték az összes tolószékes utast, megjelentek a pultban a reptéri alkalmazottak, így gyanítható volt, hogy itt bizony indulás lesz hamarosan.
A gépbe 2 nap utasait terelték be és csak egyetlen morcos ember volt. Láthatólag azt a reakciót váltotta ki az alkalmazottakból, hogy minél jobban pattog, annál nagyobb az ellenállás, annál jobban nehezíti a saját sorsát.
A repülés ahhoz képest, hogy nem egy napsütéses szélcsendben történt, tök simán zajlott, csak egy-két döccenő volt út közben.
Flores reptere cuki. Erre ez a legjobb kifejezés. Pici és cuki. Itt nem kell két és fél kilométert gyalogolni, mire kikeveredsz mert kiszállsz a gépből, ami ha jól emlékszem 5 lépcső lefelé, odasétálsz az épülethez, ott találod az egyetlen csomagkiadó szalagot, meg az ajtón kívül a 3 check-in pultot. Ennyi. Minden pici.
Az Ilha Verde korrekt volt. Előző nap még Terceirán szóltunk, hogy nem az van hogy nem jelenünk meg az autóért, hanem nem indul a gépünk, illetve a kaució összegét sem szabadították föl, ami azért jó mert ha esetleg lassú a bankunk (a német bankok dög lassúak) akkor nem fognak újra 1200 eurót leblokkolni a számlán ki tudja meddig. Mi meg háromszor fogunk autózni az Ilha Verdével, ami 3600 euró, vagyis 1,4 millió forint befagyasztását eredményezné. De Terceiráról telefonáltak Floresre, mindent elintéztek és minden rendben volt.
Még pénzt is kellett volna visszaadniuk, de végül egy erősebb kocsit kaptunk, amire később szükség is volt mert a nagy SUV-ot csak úgy pakolta a szél, akkor is ha benne ültünk. Ez elég félelmetes egyébként. Nem szeretném tudni, mi lett volna egy kisebb autóval.
Flores gyönyörű. Sokkal szebb annál, mint amit el tudsz képzelni, tömör gyönyör ez a sziget!
A szél folyamatosan fújt és egy olyan zuhé csapott le ránk út közben, hogy meg kellett állnunk és hiába voltunk éhesek, egy bolt mellett döntöttünk mert az előrejelzés szerint az időjárás alkalmatlan lesz arra, hogy mászkáljunk a szigeten. Persze kivétel, ha valaki imádja a 90-110 km/órás széllökéseket napi 8 centi esővel párosítva. Nem írtam el. 8 centi. Az első, szárazabb napon csak 7 centit jósoltak. Hol van ehhez képest egy magyar eső? Sehol!
Szóval bemenekültünk a világ legszebb kilátásával rendelkező boltjába, Lajes-ben. Mérget mertem volna bevenni arra, hogy gagyi lesz a kínálata, de nem az. Nagyon nem. Berlinben van velünk szemben egy Edeka, aminek eddig azt hittem, jó a választéka, de most meg kell állapítanom hogy tévedtem. Szerintem meglepően olcsón bevásároltunk több napra reggelinek valót és ebédre valót is vettünk mert a fene sem fogja kidugni az orrát ilyen időben.
Itt visszatérek a sok nappal ezelőtti posztra, ami arról is szólt, hogy mégis mi a fenét keresünk itt a világ végén (vagy közepén): Következő lakhelyünket keressük, ami csendes, nyugodt helyen van, zöld, nincs nívó nínó, sem állandó forgalom az ablakom előtt, viszont van természet, nyugalom és tenger (óceán).
Bevásárlás után visszaültünk az autóba és mentünk a szállásunkra, ami 3 percre van a bolttól.
A következő napokat a házban töltöttük és még így is sokat tanultunk a szigetről és az elvárásainkról
Berlinben lakva hozzá vagyunk szokva, hogy néha igazán fos az idő. Ott a meteorológiai szolgálat kicsit combosabb és létezik mindenféle figyelmeztető funkció, még olyan is, hogy előre jelzik, mikor milyen erősségű széllökés fog érkezni meg persze nagyon pontosan (sokszor percre pontosan!) megmondják, mikor kezdődik a vihar és meddig tart. Mondjuk Berlin egy 4milliós város és van hova kitenni az érzékelőket, Flores meg egy sziget az óceánban.
Mi Berlinben egy magas házban lakunk, hatalmas ablakokkal keletre és nyugatra, a vihar meg pont ebből a két irányból szokott érkezni. Szóval nem tör ki a frász, ha vihar van, ha azt érzem, hogy egy gyorsvonat rohan bele az épületbe és kileng egy picit, hogy azt látom és érzem, hogy a névvel rendelkező viharok, ciklonok be akarják nyomni az amúgy tökéletesen záródó ablakot.
Ilyen viharok teljesen kiszámíthatatlan gyakorisággal érkeznek arrafelé. Volt, hogy egy héten több névvel rendelkező is jött meg olyan is, hogy hónapokig semmi.
Azt is megtanultuk, hogy az eső az csak eső, majd eláll. Ha csak szemerkél, attól még az élet megy tovább. Ezek a tapasztalatok nagyon hasznosak most.
Ha simán magyarországi tapasztalatokkal vágtunk volna neki a kalandnak, akkor most törne a frász, de alaposan.
Ez a harmadik nap, hogy lényegében nem mozdulunk ki otthonról. Ez tök jól jön nekünk mert azt akartuk leszimulálni, hogyan működünk egy ilyen pici helyen, és nem mint turisták, hanem mint lakosok.
Jelentem, a szimuláció sikeres, élünk, csak jó lenne már kimozdulni.
Azt nem írtam, hogy ez itt Floresen csak a vihar széle. A többi szigetcsoporton narancsságra a riasztás, ami itt csak sima citromsárga. Hát, megúsztuk és nem szeretném tudni, mi van a többi szigeten. 🙂
