Ez a poszt egy előzőnek a sajnálatos folytatása. Hogy képben legyél, miről is van szó, érdemes lehet ezt is és ezt is elolvasni. Szóval, megint a vidéki magyar kisvárosom a téma, azon belül is az, hogy az emberek mennyire ügyelnek a látszatra, hogy mennyire csak az számít, ami látszik, és hogy ezt fenntartsák, még az életüket is hajlandóak feláldozni.
Sajnos úgy adódott, hogy a vidéki Magyarországról szóló posztok egyik főszereplője – akinek létéért igen hálás vagyok, mert rengeteget segít nekünk – hirtelen rosszul lett, és csak a szerencsén múlott az élete.
Egy olyan baj érte utol, ami szerintem várható volt, mert nem emberi mennyiséget dolgozik és tanul, csak hogy mutatni tudja, hogy neki is van, hogy neki milyen sok van.
Reggel dolgozik a munkahelyén, délután elmegy iskolába, tanul, utána még valamit fusizik, és hétvégén is dolgozik és dolgozik. Szinte soha nem pihen.
Már többször kérdeztem tőle, hogy ezt mégis hogy bírja, amire igazi válasz nem jött.
De mindennek van határa
Miután bekövetkezett a baj, és kórházba vitték, még pár napig ott volt, majd – mivel minimális károsodás érte csak – hazaküldték.
Én kérdeztem tőle, hogy most, hogy már sorozatban a sokadik ilyen baja volt, hogy perceken vagy millimétereken múlott az élete, egy kicsit visszavesz-e a tempóból, és egy picit pihen-e, de erre azt mondta, hogy ha táppénzen van, akkor kevesebbet keres, és az nem jó.
Vagyis az van, hogy van egy olyan látszatélete, amit úgy érez, fent kell tartania, de ahhoz, hogy ezt megtegye, bizony a rengetegnél is többet kell dolgoznia.
Én mindig meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis hogy jön ki a matek, hogy a feleségnek van egy autója, amivel a gyalog 8 perc sétára található munkahelyére megy be – mert magyar kisvárosunkban ekkorák a távolságok –, hogy az autó törlesztője, a fenntartása, a tankolás szerintem elviszi az asszony fizetésének felét. 2 évvel ezelőtt nettó 120-at keresett.
Hogy hogy jön ki a matek, hogy egy akkora házban laknak, ami még az űrből is látszik?
Vagy hogy mégis, hogy jön ki a matek, hogy egy olyan életvitelük van, amit mi sem engedünk meg magunknak?
Lehet, hogy a helyi átlagnál többet keres, de a keresete nagy részét el is viszi a látszat fenntartása.
Hogy az élete árán is fent kell tartani a látszatot, ami aztán oda vezet, hogy szarrá dolgozza magát? Mire jó ez? (Nézd meg ezt a videót, ha szeretnél valami okosat nézni a témában.)
A vagyon az, ami nem látható
Budapesten emlékeim szerint nem volt az „program” az emberekben, hogy próbálják mutatni, hogy mennyijük van. Ott valahogy a kutyát sem érdekelte, miből él a másik, mennyi pénze van, vagy hogy hol járt nyaralni. Leszarták. Mindenki a saját életével volt elfoglalva.
Mutatni kell a vagyont, főleg akkor, ha nincs
De a vidéki magyar kisvárosomban erősen fut az a program, hogy mutatni kell a vagyont, főleg akkor, ha nincs.
Muszáj böhöm nagy autókkal járni, mert gyalog menni ciki, muszáj a lehetőségeknél nagyobb házban lakni, márkás ruhákban járni, és azt mutatni, hogy „milyen gazdag” valaki.
Mármint annak muszáj, aki megy a nyáj után.
De hogy az élete árán is működjön ez a program, hogy nincs megállás, és nincs kiszállás, az számomra érthetetlen.
