Az előző két fejezetet itt találod és itt. Reggel a szállásunkon óvatosan felkeltünk, hátha maradt valamilyen vadállat az éjszaka után, ittunk egy elfogadható kávét a nyomós Nespresso-gépből, majd fogtuk magunkat, beültünk az autóba, és felkerekedtünk a legközelebbi pékhez.
Elég meglepőt találtunk, mert ez messze nem turistás vagy hagyományos pék volt, hanem egy péküzem, ami mellett teljesen mellékesen volt egy bolt. De annyira mellékesen, hogy pult sem igazán volt. Az eladó is erősen csodálkozott, hogy mi a fenét keres ott két franciául nem beszélő turista, de a célt elértük: szereztünk bagettet.
Ha olyan romantikus elképzeléseid vannak, hogy a francia bagett biztos finom és puha, hát… ki kell ábrándítsalak. A francia bagett akkor „puha”, amikor éppen kiteszik a pultba, de amúgy szerintem arra találták ki, hogy embert öljenek vele. Rohadtul száraz. Mindig. Legalábbis az én fogalmaim szerint.
Persze nekünk mindegy volt, milyen, mert még az Azori-szigeteken vettünk azori tonhalat, ami szerintem a világ legfinomabbja. Ha van lehetőséged, és eljutsz az Azori-szigetekre, akkor mindenképp kóstold meg a szardíniát és a tonhalat is. Körülbelül negyvenféle ízesítésben árulják a konzerveket, és mind nagyon finom.
A kenyér beszerzése után azt találtuk ki, hogy keresünk egy közeli partszakaszt, ahol jól megesszük a zsákmányt. Nem is olyan messze egy olyan szívszorítóan szép partot találtunk, gyönyörű pálmafákkal és kellemes, homokos tengerparttal, ráadásul asztalokkal és székekkel, hogy kedvem lett volna ráhúzni még egy hetet az utazásra.
Ráadásul ott volt egy nagyon idős néni, akiről látszott, hogy helyi, és rendszeresen lejár úszni. Milyen lehet egy ilyen pici szigeten leélni egy egész életet?
Belegondoltam, hogy ez nem az a hely, ahol szétbassza az ideg az embereket, inkább az „ejh, ráérünk arra még” hangulat uralkodik. Azt feltételezem, hogy jut idő az élet élvezetére is. Egész biztosan jobb szellemi és lelkiállapotban lehet itt egy átlagos ember, mint a −24 fokos magyar vidéken. (Ez most úgy jön ide, hogy már megint „időben” írom ezeket a sorokat: március közepén jutottam el eddig a részig, és idén télen nagyon hideg volt mifelénk vidéken. Ráadásul hetekig tartott a mínusz sok, és ilyen helyzetben szerintem csak az megy ki, akinek nagyon muszáj. Én legalábbis nem mozdultam ki.)
Miközben ettük a tonhalat, láttam, hogy viszonylag nagy rákok másznak ki a homokból. Ugyanolyan fajták voltak, mint Martinique szigetén pár napja. Itt viszont elérték a tengert, mert csak mi voltunk a parton, és nem féltek annyira.
A reggeli után maradt egy negyed kenyerünk, amit egy kóborkutyának adtunk, majd követtük, hova viszi nagy peckesen a zsákmányt. Jól is tettük, hogy követtük, mert egy olyan gyönyörű – bár nem fürdésre alkalmas – helyen lakott a kutyi, hogy kár lett volna kihagyni a látványt.
A reggeli után sajnos már csak a visszaút maradt a kölcsönzőbe, de nem ment olyan simán a dolog, mert hétfő reggel volt. Tele voltak az utak, és elég rendes dugó is volt. Nem is sajnáltam, mert legalább lehetett hosszasan bámészkodni a kocsiból.
Arra végképp nem akartam gondolni, hogy pár óra múlva a fagyos Kanadában leszünk. Viszont a kölcsönző előtt még ülhettem egy laza órát (megint), és élvezhettem, hogy decemberben majd megpurcanok, olyan meleg van.
A reptéren még azt a feladatot kellett teljesíteni, hogy hozzunk rumot. Mivel nem vagyok nagy alkoholista, engem teljesen meglepett a tény, hogy a „rum” az körülbelül annyit jelent, mint „bor”. A reptéren minimum 200 féle volt, nekem meg gőzöm sem volt, melyiket válasszam, így végül hoztunk két különbözőt. Az egyikről kiderült hogy egy tökéletes választás mert csak a szigeten készítik egy speciális eljárással, a másik meg szimplán csak finom.
Hát, így zárult a Rotterdamból induló hajóutunk, amelynek során sok szigetet újra bejártunk, láttunk szépeket, ettünk finomakat és VISSZAMENNÉNK!
A többit már ismeritek. Arról itt írtam: Kanada.
A fenti kép meg kimaradt. Ez egy bolt menet közben és semmi különös nincs rajta, de mégis van az egész képnek egy buja, trópusi hangulata.
