Last Updated on 2025-12-11 by Kis Mukk
Sokáig próbálkoztunk másfelé menni, de sorozatban nem jött össze Afrika megkerülése, a Sydney–Seattle út meg még mindig túl macerás a lelkemnek azzal a félnapnyi időkülönbséggel, szóval nem maradt más, mint hogy megint átszeljük az óceánt, és egyáltalán nem bántuk meg.
Sokkal jobb volt, mint gondoltuk, és lényegesen többet pihentünk, mint az út előtt gondoltuk volna. Mire átszeltük az óceánt, teljesen lejöttünk a munkáról, annyira, hogy a kezdeti lelkesedés – „de jó, csak a munkának kell magunkat szentelni” – helyett a pihenésé lett a főszerep. Ilyen hosszú henyélés évek óta nem történt, talán akkor volt utoljára, amikor 6 évvel ezelőtt hasonló útvonalon közlekedtünk. Végtelenül jólesett, és így utólag igencsak időszerű is volt, hogy lepattanjak a munkáról, a „minden is kell, de tegnapelőttre” pörgésről.
Az út Rotterdamból indult, és 20 nappal később Guadeloupe szigetén ért véget, az első számunkra fontosabb megálló pedig Ponta Delgada volt az Azori-szigeteken.
Egészen at Azori-szigetek előtt egy nappalig rossz volt az idő, szakadt az eső váltakozó intenzitással, mert az Európát akkor maga alá takaró hatalmas front egészen odáig kitartott. Ott nyilván nem havat és hirtelen lehűlést hozott (mint Magyarországon), hanem esőt. A hajón ebből szinte semmit nem lehetett észrevenni, csak annyiban volt kellemetlen a helyzet, hogy a megszokott kellemes idő helyett még a fedélzetre sem volt kedve kimenni az embernek, olyan volt a szél és az eső kombinációja.
Most egy balkonkabint dobott nekünk a sors, ami tök jó volt, de lehetett volna jobb is, ha nem a kikötő oldalára tesznek minket, hanem a másikra, mert akkor napozni is lehetett volna a kabinunkban. Lecke magamnak: ha újra lenne lehetőségünk áthajózni az óceánt, az az, hogy a hajó starboard side-ján jobb lakni Európa és Amerika között.
Az Azori-szigetek után napról napra jobb lett az idő, olyannyira, hogy az utolsó kikötőnknél már a gatyarohasztó hőség volt a jellemző.
A szobafiúnk egy tündér volt. Babu volt a neve, de tényleg így hívták, ilyen cuki nevet adtak neki a szülei, amikor megszületett. Az induláskor jött, bemutatkozott. Ez volt az MSC Virtuosán a negyedik utam, és furcsa volt, hogy nem volt a szobában vízforraló, így kértünk tőle egyet. Hozta is, ami azért volt jó, mert akkor még nagyon csúnyán köhögtem, már a fene sem emlékszik, hol és mikor fáztam meg, de nem voltam jó bőrben.
A szobafiúnkkal 90%-ban jó volt a viszony, egyszer volt csak viharos a kapcsolat, amikor a hajón dolgozó magyar managerrel beszélgettünk, és megemlítettük, hogy nincs feltöltve a hűtőnk, mióta elindultunk. Erre az lett, hogy szerencsétlen Babut felküldték munkaidőn kívül, hogy most azonnal pótolja, irgum-burgum, ő meg jött sértődötten – érthető módon. Aztán másnap „véletlenül” nem lett kitakarítva a szobánk, ami azért volt probléma, mert bekészítettünk egy mosást, és annak van egy átfutási ideje, ami minimum 24 óra, de inkább 48. A lassabb elkészülés viszont már nem talált volna minket a hajón.
Összességében túl vagyunk a huszadik hajóúton, és soha olyan nem volt még, hogy valamilyen tiszt tetőtől talpig díszegyenruhában, morcos arccal kopogjon az ajtónkon, de most többször is megtörtént. Szerintem az MSC szintet akar ugrani, és – legalábbis ezen a hajón – igyekszik minden apró részletre figyelni, és azonnal korrigálni a dolgokat. Az első alkalommal az volt a probléma, hogy nem volt meg az egyik bőröndünk. Kettő pici gurulóst vittünk magunkkal, az egyiken egy Costa-tól kapott (az egy másik hajóstársaság) biléta fityegett, és érdekes módon pont ez a bőrönd hiányzott.
Beszálláskor leadtuk mindkét bőröndöt, és aztán a kabinból figyeltem, ahogy rögtön felteszik a kocsira és hozzák a hajóra, tehát nem veszhetett el, valahol a hajón kellett lennie. Így is volt. Először telefonálni kellett, hogy nincs meg az egyik bőrönd, és akkor kiderült, hogy egy csomó „elveszett” bőrönd várta a gazdáit a hajón, a reci mellett. Szóval meglett. Aztán pár perc múlva kopogtak. Ki lehet az, biztos a Babu – gondoltuk –, de nem, mert a főnök főnöke volt ott, talpig díszegyenruhában, és kedvesen érdeklődött, hogy megvan-e a bőrönd, és hogy minden rendben van-e.
A következő egy hét békében és nyugalomban telt. Rossz idő volt, és nem volt kedvünk sem Southamptonnál, sem Le Havre-ban kimenni a hajóból, utóbbi főleg azért maradt ki, mert lemondták a farmlátogatós, camembert-sajtkészítő műhelyes programot, pedig ez lett volna az igazi csemege nekem, mert egy birtokra mentünk volna látogatóba. Mindegy, lesz még ilyen, legalábbis bízom benne.
Ezt követően 3 kikötés nélküli nap következett az óceánon. Amikor eddig (ezerszer) az Azori-szigeteken jártam, mindig ott volt a fejemben a kérdés, hogy mégis milyen lehet hajóval érkezni ide. Hát, most megkaptam.
Milyen volt hajóval érkezni az Azori-szigetekre? Szuper! Már hajnalban felkeltem, kiültem az erkélyre, és jó messziről figyeltem a szigetet. Nyilván kelet felől jöttünk, így Nordeste alaposan meglepett, mivel ha a faluból nézed, akkor azt gondolod, hogy elég magasan vagy, de ha az óceánról, akkor az egész valahogy eltörpül. Ezt érdekes volt látni. A faluból nem látod, milyen magas hegyek vannak mögötted.
A szigeten béreltünk autót, és elmentünk a vízesésben fürdeni, ami az elmúlt sok évben mindig kimaradt, mert nem tudtunk bejutni. Most viszont sikerült, és egész jó volt, de erről majd bővebben is írok. Aztán elmentünk megnézni a Tűz-tavat, ami egészen meglepett azzal, hogy még soha, de soha nem volt ennyire felhőtlen, pedig akkor voltam ott kb. ezredszerre. Ezután eltekeregtünk Nordeste felé, hátha változott valami ott, de minden változatlan. Kicsit ücsörögtünk a kávézóban, majd egy boltban szereztünk azori teát és egyebeket, aztán mentünk tovább. Jól jellemzi az időjárást, hogy visszafelé minden évszak előfordult, csak a tél nem.
A szigetek után 6 kikötés nélküli nap következett, miközben mi szépen lassan lejöttünk a munkáról, ami kész csoda. Nem emlékszem olyan időszakra az elmúlt sok évben, amikor úgy telt volna el egy nap, hogy nem dolgoztam semmit és ebbe értsd bele a saját szülinapomat, a Karácsonyokat vagy a január elseje reggelét is. Szóval az is kiderült, hogy a „normális” emberek mivel töltik az idejüket, hogyan élnek, és egy ilyen hajón, mint az MSC Virtuosa, ezt jó volt megélni.
Voltunk néhányszor színházban is, egyszer pedig a fizetős színházban jártunk. Nyilván az volt a jobb, és fel nem foghatom, miért nem reklámozza jobban az MSC, ha ott van a társulat, a hely és minden.
Az MSC Virtuosa hajón van a kedvenc éttermem. Vagyis csak volt. Maga a hely megvan még, a dizájn az eredeti egyelőre, de valami agyzsugoros módon dolgoznak.
Mivel ez a 4. utam a hajón, nyilván mindent is végigkóstoltam, különösen ebben az étteremben. Eddig úgy működött, hogy lehetett egy komplett menüt választani (előre fizetve 35 euró fejenként, ebben minden is benne van, tehát nem nevezhető drágának, főleg a helyet is figyelembe véve), és emellett ott voltak az ételek külön is, szabadon lehetett választani.
Mivel én tudtam, hogy csak a levest választanám, így nyilván nem fizettem be előre a teljes menüt. Már a felszálláskor, mielőtt a kabinunkat elfoglaltuk volna, próbáltunk helyet foglalni, de a recepciós hölgy azt a tájékoztatást adta, hogy az étterem csak délután 5-kor nyit. Visszakérdeztünk, hogy minden nap? Azt mondta, igen, minden nap délután 5-kor nyit, és nem tudunk ott ebédelni. WTF?!
Hozzáteszem, hogy ezzel az étteremmel küzd az MSC, mióta elindult ez a hajóosztály, és az Euribiára (testvérhajó) már nem is tettek ilyen éttermet, akkorát bukott ezen a hajón. Szóval nem túl népszerű, a fene sem tudja, miért. Talán mert mellette van egy mindig teltházas teppanyaki étterem, és egy sushis is, ami szintén elég gyengén muzsikál.
Szóval kiderült, hogy a recis csak tájékozatlan volt (vagy a fene sem tudja, de majd jelzem az MSC-nek), és igen, délben is nyitna. Egy tengeri napon odabattyogtunk, beültünk, majd jött a pincér, és közölte, hogy csak a menüs verziót választhatjuk. Ekkor elmagyaráztuk neki, hogy mi csak egy levest szeretnénk, mert azt ott nagyon szeretjük, és körülbelül minden második napon visszajönnénk (háromhetes út), de nem fogjuk a teljes menü árát kifizetni egyetlen levesért, mert azért mindennek van határa. A leves 10 euró körül volt, amikor utoljára ettem, szóval teljesen normális, „utcai” ára volt.
Ezt a sima pincér felfogta, mondta, hogy szól a felettesének, és megkérdezi. Jött is, elég kellemetlen és pökhendi stílusban (hahó, abból fizetődik ő, hogy mi otthagyunk egy csomó pénzt, ha akarunk), és szimplán közölte, hogy a teljes menü árát ki kell fizetnünk a levesért.
Hozzáteszem, hogy az étteremben mi lettünk volna az egyetlen vendég.
Mivel ez számunkra nem jó biznisz, kijöttünk az étteremből, a vizet pedig ingyen kaptuk. A következő napokban is mindig benéztem az étterembe, és egyetlen egyszer láttam ott három asztalnál vendéget. Hát, így nehéz lesz nekik talpon maradni…
A vacsoránál először a 8 órás ültetéshez kerültünk, ami finoman szólva is nagyon későn van, szóval azonnal jeleztük, hogy ez nekünk nem jó, és változtassák meg. Ekkor derült ki, hogy az éttermesek főnöke egy magyar srác. El is intézte, és több lépésben, de végül sikerült egy egész jó asztalt szerezni, ahol én csak összesen kétszer vacsoráztam. Engem kifejezetten megvisel a small talk, de a szomszéd asztalnál sajnos túl közel ült egy kanadai pár. A nő igyekezett minden alkalommal szóba elegyedni velünk teljesen nulla témákkal, ami engem nagyon lemerít, így végül már nem jártam le vacsizni.
A 15. emeleten a Marketplace svédasztalos büfébe jártam, és bevallom, engem lenyűgözött minden egyes nap a kínálat. Ha összehasonlítom azzal, hogy 6 évvel ezelőtt ugyanezen az útvonalon haladtunk, akkor a 3. hétre már nagyon vártuk, hogy valami új kaját lássunk, mert akkor rettentően unalmas volt: minden nap teljesen ugyanaz a kínálat, ugyanoda kirakva. Most nem így volt, mindig volt valami különlegesség, ilyen-olyan napok, kiegészítő fogások, ázsiai ételek, rengeteg indiai, és nemzetközi konyha, sőt az egyik nap -már valamelyik karibi szigeten- magyar szalámis (!) szendvics is volt. Szóval az MSC Virtuosa kínálata extra szuper volt.
Indulás után néhány nappal főnököt cserélt az étterem, egy ír chef lett, így onnantól kb. kétnaponta volt fish and chips is a kínálatban, de valamelyik nap rántott husit is láttam. Képzelhetitek, mekkora siker volt: az összes német, osztrák és persze mi is mentünk, és ettünk belőle. Egyszóval a kínálat extra szuper volt.
A szigetek közül most is Barbados tetszett a legjobban, utána Dominica. (Nem a Dominikai Köztársaság, amit mifelénk annyian ismernek.) A legszebb tengerpartok még mindig Antigua szigetén voltak, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy átmentünk Nevis szigetére is egy kishajóval. Az nagyon tetszett.
Utolsó állomásunk megint Guadeloupe szigete volt, ahol most nem voltak olyan nagy kalandjaink, de ettől függetlenül jó volt.
Visszafelé Kanada felé jöttünk, és ezerszer jobban tetszett, mint Párizs. Igaz, 47 fokkal (!) volt ott hidegebb, mint Guadeloupe szigetén, és éppen hófúvás is volt hozzá, de annyira megtetszett az ország, hogy ha lehet, legközelebb is arra jövünk haza.
Kis extra a hazaútról: pont félúton járhattunk a Karib és Kanada között, amikor kinéztem az ablakon, és valami olyat láttam, hogy… Én igyekszem követni a SpaceX-rakétaindításokat, és pont egy ilyenhez volt szerencsém a repülőről. Hihetetlen élmény volt látni, ahogy a Falcon 9 emelkedik.
Kanada és Németország között már nem volt ilyen szerencsés a helyzet, elég rosszul viseltem a majdnem 6 órás utat, mert szinte semmit nem aludtam, de még így is jobb volt, mint Párizs felé jönni.
Szóval jó volt, szívesen vennék részt még hasonló kalandokban, és remélem, hogy lesz is rá lehetőségem. A részletesebb posztok majd jönnek szép sorban.
