Sao Miguel novemberben is szuper hely!
Határozottan emlékszem, hogy amikor egyszer a szigeten jártunk, éppen a Ponta Delgada-i kikötőben horgonyzott az a görög hajó, amin egyszer megsérült a vádlim, mert annyira trottyos fos volt már pár évvel azelőtt is, hogy a pad (igen, ez annyira régi sztori, hogy pad volt a hajón, konkrétan fából, és vas szerkezet tartotta) ülésrésze alatti rozsdás vas úgy megkarmolt, hogy a nyoma a mai napig is látszik rajtam. Akkor Santoriniről utaztam talán Parosra, de a kutya sem emlékszik már rá. Marha rég volt.
Szóval amikor megláttam azt a csotrogányt a kikötőben, arra gondoltam, mekkora utat tett meg a görögöktől idáig, és milyen jó lenne egyszer hajóval érkezni. A kívánság elfelejtődött, aztán idén úgy alakult, hogy teljesen véletlenül hajóval érkeztem São Miguelre novemberben.
Utoljára tavaly decemberben jártunk São Miguelen (amiről nem írtam), szóval ideje volt már újra itt lenni, és nagyon örültem a lehetőségnek, hogy így érkezhetek. (2024 decemberét viszont Pico szigetén töltöttük arról írtam néhány posztot.)
A kikötőből az első utunk az autókölcsönzőbe vezetett: felvettük a Fiat 500-ast, és indultunk is Caldeira Velha melegvizű forrásaihoz dagonyázni. Csak remélni tudtam, hogy be tudunk menni, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Előre nem tudtam jegyet foglalni, mert elég képlékeny volt a dolog, főleg úgy, hogy időpontot kell választani, és az óceán odafelé nem igazán volt kooperatív, meg az óceáni mobiltornyok száma is erősen elenyésző, tehát nem tudtam volna megerősíteni a vásárlást a telefonommal.
Már odafelé is látszott, hogy egyrészt szembetűnően kevesebb a tehén a dombokon. Ez azért fordul elő, mert a szigetek küzdenek a klímaváltozással, ami itt olyan formában jelentkezik, hogy többet süt a nap, és sokkal kevesebbet esik az eső.
Annyira kevesebbet esik, hogy az út menti vízesések egyikében sem volt víz. Nem úgy, mint ezer éve, amikor itt jártunk először, és zúdult le a víz mindegyikből nyáron (!) is.
Miért fontos nekünk az, milyen az idő az Azorin?
Kis kitérő: Az Azori-szigetek keményen küzdenek a klímaváltozással — de nem úgy, ahogy azt mi elképzeljük. Van ebben egy elég durva csavar is: azért ekkora a probléma ott (figyelj!), mert a világ egy része törekszik arra, hogy ne szennyezze annyira a levegőt. A hajóstársaságokat pár éve kötelezték arra, hogy kevesebb káros anyagot pöfögjenek a levegőbe. Az óceánon rengeteg konténerszállító, óceánjáró meg egyéb pöfögő hajó járkál, és ezek most kevesebb „chemtrailt” (értsd: füstöt) hagynak maguk után. A kevesebb szennyezés pedig kevésbé áll össze az égen felhővé, tehát többet süt a szigeteken a nap, ami jobban szárítja a szép zöld domboldalakat. Kevesebb felhő, kevesebb eső, kevesebb víz, több napsütés, melegebb idő.
Furcsa, nem? Pedig így van.
Az azori kormány is küzd — a maga forráshiányos helyzetében — és leginkább annyit tud tenni, amennyit egy óceán közepén lévő kis szigetcsoport tud. Különösen igaz ez az általam imádott Flores szigetére. (Ha Azori-utazáson töröd a fejed, ne hagyd ki: Flores egy egészen más, csodálatos világ, tele vízesésekkel, kevés emberrel, maga a nagybetűs Természet.)
Floresen nemrég átadtak egy óceán- és klímafigyelő állomást — a másik ilyen São Miguelen van — aminek az a szerepe, hogy regisztrálja, milyen az idő az óceánon, milyen a csapadék összetétele, és összekötve a többi állomással megpróbálja pontosabban előre jelezni az időjárást.
Az azori anticiklon (az ún. azori magasnyomás) határozza meg, hogy Európában milyen lesz a nyár vagy a tél. Ha ott pontosabb mérések és jobb hosszú távú adatok állnak rendelkezésre, az az időjárás-előrejelzések és klímamodellek pontosságát is javíthatja.
Kitérő vége.
Caldeira Velha
Szóval robogtunk Caldeira Velha felé, és azt láttuk, hogy egyre kevesebb a tarka boci, de a növényzeten még nem annyira látszik a csapadékhiány. Nyilván ez azért is van, mert a levegő továbbra is rettentően párás, és a növények képesek olyan menőségre, hogy a párát is felveszik.
Idén csökkent az Azori-szigetekre látogató turisták száma, ha jól emlékszem, ami most jól jött nekünk, mert be tudtunk menni a fürdőbe. Ez a hely még mindig csodás: egy kis Jurassic Park, csak látogatható formában és dinoszauruszok nélkül.
Először akkor jártunk itt, amikor átadták: tök új volt minden létesítmény, még a festék sem száradt meg a falakon, és a medencék sem voltak kibővítve.
Gyorsan átöltöztünk, és mentünk is a legmelegebb medencébe. Mellette, ahol a víz forrón kibugyog a földből, nagyon okosan már elkerítették azt a részt, és már nem lehet véletlenül begyalogolni oda. Emlékszem, ott egyszer megolvadt a cipőtalpam. 😀
Jut eszembe: ezen a környéken pár éve voltunk egy olyan helyen, ahol egy parkban (nem a Furnas melletti!) a nép szabadon készítheti a földbe eresztett kondérban az ételt. Akkor a kibetonozott részek fa fedelekkel voltak letakarva, és hiába volt kiírva, hogy „vigyázz, forró”, természetesen nekem meg kellett néznem, mennyire forró. Hát… annyira, hogy megégette a lábam. 😀
Most bár korlátozzák, hogy egyszerre hány látogató mehet be a fürdőbe, érzésem szerint túl sokan voltak. Nekem legalábbis zavaróan sokan. Volt egy helyi család, akik a gyereküket semmilyen szinten nem voltak képesek kordában tartani: a gyerek ezerrel fröcskölt mindenkit és visított torkaszakadtából. Kellemetlen élmény volt — valahogy nem erre vágytam a természet lágy ölén.
Aztán a vízesésnél, a mostanra többszörösére bővített medencénél már nem volt tömeg, főleg mert a vízesésből már nem olyan meleg víz érkezik, és a nagyobb medencében jobban ki is hűl a víz. Így ott csak egy csapat fiatallal kellett osztoznom, de szerencsére ők annyira fáztak, hogy gyorsan kimentek. A vízesés alá is alig mertek beállni — pedig az az igazán menő dolog szerintem.
Végre láttam!
Miután kidagonyáztuk magunkat, mentünk tovább, és jól megnéztük a tavat föntről. Teljesen felháborító és elgondolkodtató volt, mert ezt a tavat most először láttam ennyire tisztán. (Oké, főleg télen járunk a szigeteken, lehet, hogy nyáron mindig tök jól lehet látni.)
Amikor több időt voltunk São Miguelen, általában többször visszajöttünk megcsodálni, de sosem láttuk igazán. Szóval másfél évtized után először láthattuk teljes pompájában.
Körbe a szigeten
Aztán ott volt a nagy kérdés, hogy teljesítettük a célt — merre menjünk tovább? Nem meglepő módon elmentünk Nordestébe. Ez a település a sziget északkeleti oldalán van; annál távolabbra nem is lehet eljutni. Ott semmi különöset nem csináltunk: ittunk egy jó kávét a kávézóban (tényleg jó a kávé), majd ücsörögtünk egy kicsit, és élveztük a mély nyugalmat, ami erre a településre jellemző. Hihetetlenül jó érzés.
Bementünk a boltba is, ahol vettünk némi ellátmányt és azori belső piacra szánt teát. Amúgy nagyon ügyes a helyi teagyár, mert amit a turistáknak adnak el, az vagy szálas tea zacskókban, vagy filteres, szépen csomagolt, és angolul rá van írva, hogy mit tartalmaz (értsd: fekete tea). De a belső piacos verzió már nem ilyen reprezentatív: egy pici sárga dobozban árulják mindenféle külföldi felirat nélkül. Egy kb. 6×6 centis dobozba van összezsúfolva 20 filter, madzag és felirat nélkül, egyetlen műanyag zacskóba csomagolva. Helyi piacra szánt fekete tea. Nyilván sokkal olcsóbb is.
Aztán mentünk tovább a szigetkerülő úton. São Miguel novemberben is nagyon szép, és láttam virágzó hortenziákat is — igaz, nem borított mindent virág, de legalább egy-egy darabot lehetett látni, meg nagyon szép rózsaszín virágokat is.
Szóval jó volt a São Miguel most is. Bármikor visszamennék, és mivel a szigetre költözés nincs elfelejtve, a projekt továbbra is ott van a tarsolyunkban — még egész biztosan visszajövünk.
