Ma a firai kalandok következnek, az előző részt itt találod: Újra Santorinin.
A napom egy reggeli edzéssel kezdődött, ami nem a tengerparton zajlott, hanem a szobában, de legalább mozogtam. Majd erről fogok írni egy hosszabbat, ha megjön az ihlet, mert van mit, és mindig van valami változás. A változás nem abban mérhető, hogy 32-es lett a méretem, mert változatlanul 52-es vagy 54-es, extrém esetben 50-es, hanem abban, hogy jobb érzés a testemben lenni, ami 51 év után elég jó dolog.)
A napkelte pont egybeesett az edzéssel, de azért sikerült az elejét megnézni, illetve nagyon örültem annak, hogy látható módon nem én voltam az egyetlen furcsa lény, aki hajlandó a nyaralása alatt korábban kelni, csak hogy megnézhesse, ahogy a nap kibújik a tengerből vagy valamelyik sziget mögül.
A reggeli tök jó volt, hozzá tejes és cukros frappét ittam, csak mert nem győzök betelni azzal, hogy nem puffadok fel a tejtermék említésétől is, mint egy partra vetett bálna. Láttad már, mekkorát tud robbanni a bálna teste ?
Aztán reggeli után a tengerparton voltunk egészen délután kettőig, de nem, nem mentem be a tengerbe, mert vizes, és kavicsok vannak benne, meg állatok.
A tengerparton falatoztunk is, mert most éppen az a rendszer, hogy az éttermek előtti napágyakra ugyan le lehet feküdni ingyen, viszont kötelező a fogyasztás. Eddig úgy volt, hogy külön kellett fizetni a napágyért/napernyőért, és emellé az ember beszerezte a szükséges élelmet magának, ahonnan akarta.
Így viszont egy fokkal kulturáltabb megjelenésű lett a tengerpart, és azért elég jó dolog, ha a pincér körbeugrál, és nem kell előre tervezni, hogy majd mit és hol vagy honnan fogunk enni. (Nem, a hűtőtáska a tengerparton nyaralás alatt nem opció, mert a repülőre nem lehet felvinni kézipoggyászként hűtőtáskát, meg mégis nyaralni jöttünk.)
Beszereztem a szokásos boltból néhány dolgot, és nem lepett meg, hogy a fazon, aki ott dolgozik vagy 25 éve (a tulajdonos egyébként) öregszik. Régen egy fiatal csávó volt, most meg egy szakállas ötvenes fószer, picit pocakos verzióban. Ilyen az élet 🙂
A busz görögösen indult, vagyis érkezett, és rengetegen voltak rajta. Szegény Santorini busztársaság nem tud kellően lépést tartani a turisták számának robbanásszerű növekedésével, de nem ez volt az első utam állva a buszon, és valószínűleg nem is az utolsó.
Azért mondom, hogy extra az állás, mert itt nem olyan buszok vannak, mint mondjuk Budapesten, hanem mint a hagyományos turistabuszok, amikkel jó messze megy az ember. Itt meg kanyar után mindig kanyar van, hegyoldal és lejtő, szóval kell a kapaszkodás, ezért sem olyanok a buszok, mint mondjuk Budapesten.
Firában annyi változott, hogy szeptember közepén is annyi a turista, mint régen csúcsszezonban. Ez nem tetszik.
Mivel a hajónk reggel 8-kor indult, így Firában volt a következő szállásunk. Olyat foglaltam, ami a buszmegálló mellett van, közel mindenhez, a Bookingon 9,2-t kapott rengeteg értékelés alapján, szóval nagy reményekkel érkeztünk. Hát, nem kellett volna.
Csatlakozott a „hova ne foglaljak legközelebb” sorba, rögtön a párizsi csótányos mellé. És csótány itt is volt. De majd később, itt még jön egy ömlengés arról, hogy Santorini mennyire gyönyörű ott, ahol sokan járnak, és ezzel szemben mennyire változatlan azokon a helyeken, ahol csak a helyiek bóklásznak. Márpedig ezek a helyek sokkal érdekesebbek, és lehet célirányosan haladni, már ha valaki mer elindulni, mert azért itt igen könnyen el lehet tévedni.
„Városnéző séta”
Nagy nehézségek árán végül sikerült megszerezni a hajójegyet. Ebből mindig van valami macera, mert a fő irodában a csaj mindig elküld a másik irodájukba, ott meg rendszerint pislognak, mert nem tudják kinyomtatni, ezért vissza kell menni az eredetibe. Nem gáz ez, mert 200 méter, és addig is látom, hogy a kedvenc kávézóm bezárt, de mellette nyitott egy nagy indiai, és még sorolhatnám a változásokat.
Vacsi jó helyen
Elmentünk vacsorázni is, bár nem szokásunk délután vagy este enni, de most szükségét éreztük. Elindultunk Firában sétálni, lőttem pár fotót, de most tényleg csak néhányat, mert ezerszer láttam már a várost, és ott lent, a vulkán környékén alig változott valami. Ha változna, arról meg mindenki értesülne.
Muszáj megemlítenem, hogy az Athens Protasis nevű ékszerbolt bezárt, vagy nevet változtatott, mert a helyén ugyanúgy bizsukat áruló bolt van, de gagyibb kínálattal. Mondjuk az utóbbi években ők is elindultak lefelé, ami abban nyilvánult meg, hogy már nem találtam náluk semmi érdemlegeset, pedig én tényleg kerestem.
Mindig elhatározom, hogy legközelebb veszek magamnak egy dizájn aranyékszert, de annyira túlárazottak a főutcán, hogy inkább nem…
Végül egy olyan étterembe mentünk be, ami nagyon híres, és még nem próbáltam ki. Perea a neve, és Fira egy igen jellegzetes pontján van. A lépcsőit én is fotóztam már ezerszer, ahogy a zöldségek sütkéreznek a napon, meg másoktól is hallottam, hogy ez egy jó hely, érdemes kipróbálni.
A pincér tényleg nagyon kedves és figyelmes volt, az étel pedig jó volt, de semmi különöset nem vettem észre. Szimplán csak korrekt volt, nem voltak benne túlzások, „kilógó” ízek.
Vacsi után mentünk a kedvenc helyemre, de mire odaértünk, még jobban kiderült, hogy másnak is a kedvence lett az évek folyamán.
A három harangos templom fölött
Milyen érdekes, hogy 15 éve még egy drótkerítés határolta, sokkal gyatrább kinézete volt, és a templomot is csak a drótkerítésen át lehetett lefotózni. Mostanában már táblák vannak kitéve, és nyilak mutatják, hogy melyik sarkon merre kell fordulni, hogy megnézhesd a híres templomot abból a bizonyos szögből. Hát, változnak az idők.
Amikor a covid alatt itt voltam, általában egyedül néztem végig a naplementét, nem volt kattintgatás, ideges „legjobb pont” keresés. Persze egészen más az, amikor valakinek egyetlen alkalom áll a rendelkezésére, hogy elkészítse a legjobb fotót, mint amikor több évtizede visszajárok A Helyre.
Persze az is nagy titok az emberek előtt, hogy a legszebb naplementék nem nyáron vannak, amikor a nap szimplán csak „beleesik” a tengerbe, hanem októberben, novemberben, amikor sokkal több a felhő, és a lemenő nap sugarai gyönyörűen megfestik őket. Nekem az jobban tetszik.
El is határoztam, hogy legközelebb, ha jövünk, biztos később fogunk jönni. Mondjuk novemberben vagy október végén, akkor valószínűleg kevesebb már az ember.
A csótányos
Térjünk ki a szállásra, ami egy tragédia. Mivel a következő nap reggel 8-kor indult a hajónk, ezért el kellett érni a reggel 7-es buszt, ahhoz meg nem árt már legkésőbb 6:45-kor a megállóban lenni, ezért előre megfontolt szándékkal egy olyan helyet kerestem, ami gyalog is közel van a megállóhoz. Hát, ez vagy 300 méterre volt, de bár messzebb lett volna. Mielőtt azt gondolnád, hogy ez biztos egy olcsó szar volt, hát nem. Ráadásul 9,2-t kapott a Bookingon rengeteg értékelés alapján. Én legszívesebben 2-t adnék neki a 10-ből.
A legszarabb szobát kaptuk valamiért. A képeken nagyon nem így nézett ki, de amikor megláttuk, azt gondoltuk, hogy oké, mindjárt indulni kell, szóval nem balhézunk. Bár tettük volna!
Az egy dolog, hogy az ágy olyan puha volt, hogy egészen Ausztráliáig süllyedtünk, amikor ráfeküdtünk, de amire igazán allergiás vagyok, az a dzsuva. Nem vagyok egy tisztaságmániás, otthon nem érdekel, ha nem patyolat minden, de amikor egy szállodában vagyok, akkor rémesen utálom idegen emberek testszőrzetét és haját találni erre-arra. Nem, itt nem arról van szó, hogy „biztos az enyém, csak nem vettem észre, hogy kihullott”, mert nekem pillanatnyilag 3 centis ősz hajam van, a férjemnek meg ennél is rövidebb barna. Ebből sehogy nem jön ki a húszcentis fekete hajszál, ráadásul csomókban. Szóval a takker nem takarít rendesen.
Aztán a füriben…
Istenem, hogyan lehetne elmagyarázni a tervezőknek, hogy nem teszünk fekete vagy sötétszürke csempét olyan helyre, ahol vízköves a víz, ahol valójában nem mosnak csempét minden egyes használat után?
Szerencsétlen takkert sajnáltam is, amikor megláttam. Amikor pedig azt vettem észre, hogy a sarokba betettek egy kerek mosdótálat, amit nem lehet körbetakarítani… idióta tervező! Amúgy nagyon szép, jól néz ki, csak takarító legyen a talpán, aki minden nap lemossa a vendég után a csempét, és bravúros mozdulattal kitakarítja az elérhetetlen, de azért még látható szegleteket.
Ez csak a fikázás jelentéktelen része, a lényeg most jön.
31-32 éve járok Santorinire, és egyszer sem találkoztam szúnyoggal. (Azt hiszem, 32 éve járok ide, ami elég durva.) Előző éjszaka Kamariban sem volt szúnyog, ezzel szemben ebben a szobában, mintha tenyésztették volna őket. Hemzsegtek. Ilyet még nem láttam sehol sem. Annyira szarrá csipkedtek minket, hogy én hajnali 4-kor felkeltem, és inkább elmentem megnézni a hajnali Firát.
De meg kell említenem Rezső urat, az óriáscsótányt is.
Vagy 25 éve egyszer jártam egy csótánykiállításon, és emlékszem, hogy álltunk az emberekkel az akvárium előtt, amiben egy 7–8 centis darab volt. Álltunk és szörnyülködtünk. A legkevésbé sem akartam élőben, szabadon találkozni minden csótányok ükapjával a szállás fürdőszobájában. Annyira meglepett a dolog, hogy még fotózni is elfelejtettem. Ott állt velem szemben a klotyó mellett!
Szóval jobbnak láttam távozni a szállásról.
Legközelebb nem marad más, mint az egyik igen kellemes kinézetű szálláson lakni inkább. Gyorsan ki is nézem, hol szeretnék lakni: „megelégszem” valamelyik luxusszállodával is.
Mit látni hajnali 4-kor Firában?
Meglepő módon voltak emberek, 60%-uk részeg volt. Ebből ne arra következtess, hogy ittas tömegek randalíroztak az utcán, hanem mondjuk találkoztam összesen 10 emberrel. A maradék 40% láthatóan dolgozni igyekezett valahova.
Aztán azt is láttam, hogy ez a város éjszaka is szép, és a kihaltsága visszahozta a covid alatti élményeimet, amikor a kutya sem volt a városban.
Persze láttam kivételest is, ami egy hullócsillag formájában volt látható a vulkán fölött. Arról kevésbé szívesen beszélek, hogy láttam az Orion csillagképet is, amit nem szerettem volna látni, mert az olyan „téli”.
Aztán reggel lett, és kezdődött a következő nap, véget értek a firai Kalandok.
