Az ember öregszik, és hiába adott neki a jóisten az átlagnál több energiát, fantáziát és kitartást, egy idő után lelassul. Ez az élet normális rendje: ami még sima ügy volt húszévesen, az ötvenévesen – vagy még azon is túl – már inkább macera.
A gyakoriságról nem is beszélve. Mostanában mindennél jobban élvezem, hogy végre maradhatok a seggemen – de az is igaz, hogy így is két hét a maximum idő, amit egy-egy országban eltöltök. Elég nyűg a kétlaki élet, különösen akkor, ha vannak kötelező pontok, amikor muszáj itt vagy ott lenni. Már csak a bevásárlás szempontjából is macerás, mert elég nehéz úgy vásárolni, hogy nem tudjuk, meddig maradunk egy helyen. Észben kell tartani, mi van az egyik hűtőben, mi hiányzik a másikból, melyik országban éppen mi van készleten. Amikor vásárolunk, figyelembe kell venni, hogy hány napra szól az étel, fagyasztható-e egyáltalán.
Aztán jönnek a vicces esetek, amikor az ember fejébe beragad valami, például hogy „nincs itthon kókuszreszelék”. Így történt, hogy szép lassan a magyar konyhámban már legalább egy kiló kókuszreszelék van készleten, Berlinben meg nincs. Azt hiszem, nincs. Legalábbis úgy emlékszem, hogy az egyik országban a Lidlben tekeregtem, és nem találtam. A kókuszreszelék még nem is akkora gond, mert ezer évig eláll, de előfordul, hogy egy fej kelkáposzta utazik velem valahova, mert nincs szívem kidobni. Berlinben nyáron sosincs kelkáposzta, én meg imádom.
Persze a bevásárlás csak az egyik szempont – egy nagyon kis szelete a macerának.
Imádok sehova sem menni – de csak egy darabig. Pontosan tudom, hogy amikor megint indulni kell, milyen jóleső érzés lesz kimozdulni. Megnyugtat a tudat, hogy Berlinben ott vannak a dolgaim: az ágyam, a konyhám – és milyen jó lesz nagyokat sétálni meg hétvégén a parkban heverészni. Van ebben valami kényelmes: hogy két, teljesen eltérő mentalitású országban is otthon vagyok.
És amikor úton vagyunk, azt is élvezem. Szeretek ismeretlen helyeket felfedezni, új ételeket kóstolni, hozni valami furcsa hozzávalót, és itthon főzőcskézni belőle. Szeretek recepteket olvasni és nyomozni, hogy mi is az a fura valami, amit eszem vagy amit hazahoztam. Két hónapja például Olaszországból hoztam egy adag brokkoli-spenót öszvért, meg persze pár kiló sajtot is – csak mert ott bitang olcsó a jó minőségű, érett sajt. (Erről valamelyik laptopomon már írtam is – csak az időközben szintén költözött.)
Az már más kérdés, hogy ebben a tempóban milyen jól tud esni, ha végre nem kell menni sehová. Ha nincs egy konkrét dátum, amikor indulni kell. Persze pontosan tudom, hogy eljön majd a pillanat, amikor azt érzem: „na, mehetnénk már valahova.”
De meddig még?
Ez motoszkál bennem mostanában egyre gyakrabban. Meddig lehet ezt így csinálni? Meddig lesz még értelme repülni, országokat váltani, kókuszreszelék-szinteket nyilvántartani két háztartás között?
A világ mintha elkezdett volna összezárni. Nem csak fizikailag – határokkal, járattörlésekkel, vízumokkal és háborús hírekkel –, hanem valahogy mentálisan is. Elfogyott a „távol”.
A bakancslistánkon már rég túl vagyunk. Azokat a helyeket, amiket egykor térképen nézegetve csillagoztam be, már megnéztük. Ott voltunk. Ott ettünk. Ott fáztunk, ott sültünk meg a napon, ott vesztettünk el pulóvert, meg cipőt, meg szemüveget. És most? Most már inkább csak a „futottak még” maradtak. Azok, amik érdekesek, persze, de már nem ég bennem ugyanaz a vágy, mint amikor először láttam a tengert.
És közben mi is öregszünk. Már nem pattannék fel hajnalban csak azért, mert olcsóbb a 6:05-ös járat. Már nem akarok városnézés után még „beugrani valahova vacsizni”. Már nem akarok két hét alatt öt szállást, három országot és napi tizennyolc kilométert. Már nem vagyok „mindig mennék” – inkább „menjek-e egyáltalán”.
És közben tényleg milyen kicsi lett a világ. Gyerekkoromban még azt hittem, a világ hatalmas. A világ vége valahol Ausztriánál kezdődött, és ha valaki repülőn ült, az már majdnem űrhajós volt. Emlékszem, gyerekkoromban milyen öröm volt egy különleges festésű gépet látni – aznap már nem kellett semmi más. Ma meg? A Budapest–Berlin táv már csak szomszédság. A macera leginkább az, hogy a kisvárosunkból el kell bumlizni a reptérre. A repülés maga? Olyan, mint régen a távolsági busz: kicsit szűk, kicsit büdös, de hamar ott vagy. És gondolatban is összement minden. Ma már Dubaj nem számít messzinek, onnantól kezdve van „távol”. A többi? Csak „itt a közelben”.
A világ kinyílt, aztán szép lassan visszacsukódik. Vagy mi csukódunk. Mert már nem biztos, hogy akarjuk látni, mi van még hátra.
Talán pont ez a szabadság új formája: nem az, hogy mindenhova eljutunk, hanem hogy már nem kell sehová mennünk, csak ha tényleg akarunk.
