Olyan rózsaszín lázálmaim voltak azzal kapcsolatban, hogy a vidéki emberek mennyire szeretik a természetet – hogy óvják és védik –, bezzeg a „gonosz városiak”, akik csak pusztítják. Micsoda badarság volt! Mifelénk erős megfelelési kényszer tombol, ami egy olyan tévútra viszi az embereket, aminek a létezéséről nem is gondoltam, hogy egyáltalán létezik. Rémálmaimban sem gondoltam volna.
Itt mindenki ítélkezik. De ez nem a kispályás fajta, hanem az a klasszikus, nagyban játszós verzió, amikor a vadidegen „ezerszer jobban” tudja, ki vagy te, miből élsz, és mennyi pénzed van – mint te magad. Mifelénk olyan fontos az, hogy hogyan néz ki a kerted, milyen a házad és milyen márkájú az autód, mint semmi más ezen a világon. Lehetsz te a világ leggonoszabb embere, de ha a kerted rendben van, akkor te rendes ember vagy. Pont.
Legalábbis a kertnek az a része, ami kívülről is látszik. Annak olyan tipptopp állapotban kell lennie, hogy még a legkekecebb beszólogató se találhasson benne hibát. Annyira tökéletesnek kell lennie, hogy még egyetlen fűszál se állhasson picit dőlve, a pontosan 90 fok az ideális, semmiképp a 91 vagy a 89! – különben buktad az elfogadást.
Az utcáról látható rész legyen pöpec – ez a szabály. Az, hogy a nem látható részeken amúgy olyan kupi van, amit régen a Fókuszban mutogattak, az nem baj.
Aztán ott van az egyedülálló anya esete. Mivel a környéken ő az egyetlen, aki elvált, és nőként egyedül él, rá különösen sok tekintet figyel. Ott aztán még annál is jobban rendben kell lennie a kertnek, mintha három férje lenne.
A fenti képek illusztrációk, amiket úgy készítettem, hogy a műkertes csaj kertjéről készült 3 fotót odaadtam az AI-nak és az alapján generált egy nagyon hasonlót. Tényleg ilyen a kertje. Nem vicc!
2025-ben valaki szándékosan, időt és pénzt nem kímélve, egy ilyen „kertet” hoz létre egy vidéki kisvárosban.
A teljes udvarát beboríttatta geotextillel (vagy valami hasonlóval), arra hozatott több fuvar kavicsot, majd rendelt a Temuról műanyag növényeket, műanyag kaspókat, és az egészet roppant ízlésesen elrendezte.
Aztán nézzük a másik „szomszédot”: az ő kertje annyiban más, hogy ő gondosan ügyel arra, hogy a kertjében kizárólag fű legyen (gyomirtózni is szokta, hogy véletlenül se legyen benne más). És ha már irtás meg méreg, akkor évente többször az utcafrontot is felszórja vegyszerrel – mert ő aztán nem fog füvet nyírni!
Ő gondosan ügyel arra, hogy 3 növény legyen csak a kertben: fű, banán és „csodasövény”. A többi ellen valami mérget is használ. Igazság szerint a banánt is próbálta kiirtani, de az szívósabbnak bizonyult.
Pedig léteznének természetes megoldások is – igaz, hogy időigényesebbek, de garantáltan szebbek, mint a méregtől kiégett fű meg a kilátszó, repedezett talaj.
Hogyan lehetne felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire fontos lenne, hogy minél többféle növény legyen a kertben?
Hogy lehetőség szerint ne legyen a föld letakarva műanyaggal, felásva, lefojtva? Hogy mennyire jót tenne a természetnek, ha a használaton kívüli területeket nem köveznénk le vagy gyomirtóznánk halálra, hanem hagynánk egy kicsit elvadulni – vagy legalább beszórnánk valamilyen hazai, strapabíró magkeverékkel, ami rovarbaráttá, élővé tenné a kertet?
Ma reggel különösen szembetűnő volt ez a kontraszt. A vidéki sterilség, a „műgondozott”, steril, élettelen kertek, és az, amit a budapesti reptér előtti rézsűn láttam. Egy csoda! Ezernyi virág, zizegő méhek, vibráló színek, mozgás, élet. Olyan volt, mint egy kis vadvirágos mennyország – pont ott, ahol senki nem lakik, senki nem „ítélkezik”, és senki nem érzi kötelességének lenyírni a füvet tikkasztó kánikulában egy centire, vagy gyökérig.
És akkor jön a kérdés: hogyan lehetne ezt a szemléletet meghonosítani ott, ahol ha van egy szál gaz a kertedben, már hanyag vagy?
Ahol a „gondozott kert” definíciója: sárguló gyep (mert locsolni nem fogja mert „az drága”, de van beton és kavics.
Ahol a pitypang és a pipacs nem virág, hanem szégyen.
Ahol senki nem mer kilógni a sorból, mert akkor jön a pletyka, a biccentés helyetti lesajnáló tekintet, vagy a „hallottad, hogy a szomszéd már nem is gyomirtóz?”
Amikor megvettük a házat, az első, amit észrevettem: a szomszéd még fizet is azért, hogy elvigyék a levágott füvet meg a gallyakat. Mondtam neki, hogy nyugodtan hozza át, az én kertem szeretni fogja. Aztán egyszer csak tényleg megjelent egy zsáknyi nyesedékkel.
Aztán komposztálni kezdett. Azóta nem láttam újabb zsákot a kuka mellett. Hogy mit kezd a kész komposzttal, azt nem tudom – elvégre ő az, aki évente háromszor is felszórja méreggel a kerítése előtti területet –, de legalább valami elindult.
Szóval most itt vagyok ezzel a nagy kérdéssel: hogyan lehetne elérni, hogy ne az legyen a menő, akinek 1200 négyzetméteren műfű van, mellé kavics, térkő, meg három műtuja, hanem az, akinél a természet is jól érzi magát?
Aki hagyja, hogy nőjön, ami nőni akar. Aki nem szégyelli, ha van egy kis árnyékos sarok. Aki nem attól érzi magát „rendes embernek”, hogy heti háromszor lepermetezi a ház körül mindent, ami zöld, hanem attól, hogy van egy fészkelő madara a kertben, vagy egy sündisznó a farakás alatt.
Lehet, hogy nem a plakátokra kellene felkerülnie a makulátlan gyepeknek, hanem azoknak a kerteknek, ahol zümmög az élet. Lehet, hogy nem a műfű a jövő, hanem az, ha van néhány folt, ahol nem lépünk közbe.
További furcsaságokról itt olvashatsz: Vidéki élet.
