Ez sem tegnap történt, de most jött el az ideje, hogy elmeséljem. Miután kiélveztük Calabriában a kellemes tavaszi napokat, hevertünk a néptelen tengerpartokon, ettünk frissen fogott halat, friss tésztát és isteni fagyikat, úgy döntöttünk, ideje átkelni a Messinai-szoroson. Komppal, természetesen, ahogy azt kell, és elkezdődött a szicíliai kaland: Körbeautóztuk Szicíliát.
Azt viszont fontos leszögezni: Szicília nem kicsi. Sőt, hatalmas. Tele magas hegyekkel, buja völgyekkel, drámai tengerpartokkal és ezerféle mikrovilággal. A „körbeautóztuk” kifejezés itt valójában azt jelenti: minden második órában megálltunk ámulni és bámulni csak mert volt mit.
Már az elején jött a szokásos szicíliai meglepetésfaktor. Cataniából indultunk – teljesen céltalanul, csak úgy. A sziget keleti oldalára akkor épp egész hétre esőt jósoltak. És mi ezt már ismertük: egy korábbi utazásunk során Letojanni víz alá került, térdig érő áradat hömpölygött a városban, úgyhogy inkább elkerültük a vizes kalandokat. Beültünk az autóba, ránéztünk az előrejelzésre, és elindultunk abba az irányba, ahol napocska mosolygott.
Így kerültünk Cefalùba. És hát… Cefalù mesés! A normann dómja a 12. századból van, tele aranyló mozaikokkal, és a háttérben ott magasodik a La Rocca, a város fölé tornyosuló szikla. A városka színes házai, a szűk utcák, a tengerparton heverésző helyiek – minden, amit az ember egy szicíliai képeslaptól elvár. Néhány napig lustálkodtunk ott, élveztük, hogy tök üres az a tengerpart, ahol nyáron egymillió ember van, miközben az idő tökéletes. Tudom, mondtam már, de nem értem, miért júliusban, augusztusban mennek az emberek egy ilyen helyre, mi a jó abban, hogy tömegnyomor van, az árak az egekben, és elviselhetetlen a meleg?
Innen továbbmentünk San Vito Lo Capó felé. Na most, ez a hely tényleg olyan, mintha egy mediterrán Maldív-szigetek lenne. Valóban fehér homok, türkiz víz, mögötte drámai sziklák – én csak azt nem értem, miért nem ömlenek ide a turisták tízezrével tavasszal. (De talán jobb is így.) Mondjuk áprilisban már volt néhány bátor strandoló, de még élhetően. A szállásunk fantasztikus volt: két szobás apartman, száz méterre a parttól és a pizzázótól. Kell ennél több? Itt sajnos csak két napot töltöttünk, de ez is örök élmény lesz.
Mivel a sziget nem kicsi, haladnunk kellett – elindultunk visszafelé. Közben hajókáztunk a Trapani környéki sótelepek lagúnáin. Ezeket a helyeket már a föníciaiak is használták sókitermelésre – ma is működnek, rózsaszín tavak, flamingók és fotósokká változó turisták között. Hatalmas élmény volt a lagúnákban csónakázni és a helyi gasztro is isteni.
Ezután jött Marsala, ahol már nem csak a bor folyt – hanem a kultúrtörténeti infók is. Tudtad, hogy Garibaldi pont itt tette partra a legendás „ezrek” csapatát 1860-ban, amikor megindította Olaszország egyesítését? Mi sem, de most már tudjuk. Ja, és a marsalai bor tényleg finom. Édesszájúaknak kötelező!
A következő állomás Mazara del Vallo volt, és itt álljunk is meg egy szóra. Ez a város valami egészen más: arab hangulatú utcácskák, mór stílusú építészet, színes csempék – olyan, mintha hirtelen átsétáltunk volna Tunéziába. Nem véletlen: Mazara már az arab hódoltság idején is fontos központ volt, és ez ma is látszik minden szegletén. Az biztos, hogy Mazara del Vallo az a hely, ahova tök jó lenne visszamenni majd mert az az egy nap nem volt elég rá. Manapság tényleg ritkák azok a települések, amik érdekesek, szépek, különlegesek és nem özönlötte el őket a turizmus.
Innen Selinunte következett, ahol annyi antik görög romot láttam, mint egy egész tankönyvben sem. Elképesztő, hogy mennyi minden megmaradt – hatalmas oszlopok, templommaradványok, és az egész közvetlenül a tengerparton. A látvány egyszerre lenyűgöző és időtlen. Az főleg, hogy ezek a derék görögök ilyen szuper helyre építkeztek.
Viszont Scala dei Turchi már kevésbé lopta be magát a szívünkbe. A vakító fehér sziklák gyönyörűek, de a turistatömeg már kevésbé. A parkolás lehetetlen, a hangulat kaotikus – ha teheted, nézd meg képről, az is elég. Tényleg. Áprilisban is problémás volt a parkolás, mi lehet itt nyáron, amikor hússzor több a turista? Akkor Cataniáig állnak az autók mert nem tudnak parkolni? Mindenesetre a szikla tényleg szép, csak kicsit túlhájpolt.
A kontraszt viszont ott volt: Palma di Montechiaro nevű kisvárosban. Egy igazi rejtett gyöngyszem, ahova tényleg csak az jut el, aki véletlenül arra kanyarodik. Szűk utcák, csend, macskák, és a domb tetejéről kilátás a végtelen tengerre. Turistamentes boldogság. A téren ücsörögtek a hatalmas fák árnyékában az öregek, a gyerekek meg bringával és kismotorral ügyeskedtek a téren, fiúk és lányok vegyesen. Mintha visszamentünk volna az időben 40 évet. Itt alig változhatott valami és ez így jó.
Ezután jött a barokk négyes: Scicli, Modica és Noto és ragusa.. Mind UNESCO világörökségi helyszín, és tényleg lenyűgözőek. De ha választani kellene, nekem Scicli volt a kedvenc. Valahogy nyugodtabb, szerethetőbb, kevésbé „kifacsart”. Modica a csokoládéról híres (spanyol recept szerint készül, és inkább morzsalékos, mint krémes, de mindenképp finom), Noto meg mintha egy barokk díszlet lenne – csodás, csak sajnos minden második ember influencer volt, állványon a telefonnal.
Közben akadtak olyan partszakaszok, ahol egy lélek sem volt. Nulla infrastruktúra, nulla árnyék, de a sziklák közül előbújt egy-egy rája vagy kagylóhéj, szóval minden rendben volt. Ezekért a helyekért éri meg elmenni Szicíliába.
Összességében? Egy tartalmas, színes, intenzív hét volt, ami újra bebizonyította: Szicília gyönyörű, érdemes körbeautózni és ott megállni, ahol kellemes, ahol valami érdekeset látunk.
Az egy hét alatt jártunk mindenhol is, és ez nagyon szuper volt! A legjobb helyek mindig ott vannak, ahol épp nem keresed őket. Letérni a kitaposott útról? Kötelező!
