Last Updated on 2026-03-02 by Kis Mukk
Jó, ez nyilván túlzás, mert nem kaptam hőgutát, de akár kaphattam is volna, mert rettentő meleg volt. Az a fajta párás meleg, amikor bármit csinálsz, meleg van. A nap úgy kezdődött, hogy fájdalmas búcsút vettünk a hajótól és azoktól az emberektől, akikkel naponta találkoztunk. Például a Jan Philippe csokizó baristáitól és a csokiművész sráctól, aki nap nap után ontotta magából a szebbnél szebb csokifigurákat és finomságokat. Nem mondom, hogy kellemes volt otthagyni a hajót, elköszönni Babutól, a szobafiúnktól, aki előző nap kapott egy kétoldalas levelet tőlem, amiben megköszöntem a munkáját.
Ez volt a negyedik utam az MSC Virtuosa hajóval, és nagyon remélem, hogy nem is az utolsó, mert ez a hajó már ebben a formájában is szuper, és az a figyelmesség és javítani akarás, amit az utolsó két hétben tapasztaltunk, nagyon tetszett!
Ha nem tudod, miről van szó: az MSC egy olcsó hajóstársaság, nem tartozik a legjobbak közé. Itt Európában bőven megteszi, mert a Costa a legnagyobb versenytársa, de ők sem a minőség csúcsát képviselik szerintem. Vannak tragikusan gagyi hajóik, viszont van egy-kettő, ami már kezdi súrolni (alulról) az egész jó kategóriát. Az MSC flottájából nekem eddig a legjobban a Virtuosa jött be. Szolgáltatás, kényelem, minőség és emberek mennyisége terén szerintem szuper. A World Europa hajójuk ennél is jobb, de ott meg annyi lehetőséget biztosítanak az embernek pénzköltésre, hogy az azért nem nyerő nálam. Na, vissza a témára.
Egy fájdalmasan gyors hajókártya-lecsippantás után kint voltunk a kikötőben. Ott az előző látogatásunk óta kicsit (tényleg csak kicsit!) szervezettebb lett minden. Nekünk egy taxi kellett, ami a nem annyira távoli reptérre elvisz minket, mire a taxis részen ácsorgó intéző hölgyike mondta, hogy álljunk be a sátor alá, és mindjárt jön a taxi. Aztán még vagy nyolc embernek mondta ugyanazt, a taxi meg csak’ nem jött, és amikor már kezdett kiolvadni a zsírunk a melegben, akkor begördült egy, amibe bepattantunk mi ketten, és elvitt minket arra a helyre, ahol át kellett venni a kocsinkat.
Szerencsére ezek az autókölcsönzős cégek egy helyre települtek. Viszont annyira váratlanul érhette őket a jó rég lefoglalt autónk átvételének szándéka, hogy egyetlen ember vitte az egész céget aznap. Egy embernek kellett kiadni, visszavenni és kitakarítani az autót, ami nem rövid várakozást eredményezett. Szerencsére mi voltunk az elsők, így mi röpke 30 perc alatt megúsztuk azt, amiért a többiek vélhetően órákat álltak sorba. Elsők voltunk a sorban.
Az autónk egy – már kitapasztaltuk az Azori-szigeteken – Fiat 500-as volt, amibe mi tök jól elférünk, az autót is ismerjük, pontosan tudjuk, hogy rohadtul alacsonyan van, satöbbi. (Ezt onnan tudjuk, hogy amikor São Jorge szigetén – meg Faialon és természetesen Picón – mászkáltunk vele, akkor csúnyán lezúztuk az alját, mert fennakadtunk egy elég mély vízelvezetőn, de erre nem derült fény az autó visszavitelekor – szerencsére.)
A kalandjaink ekkor kezdődtek. Ott ültem a 200 foknak érzett hőségben, és azt nézegettem a Google Mapsen, hogyan jutunk el a legoptimálisabban a másik (!) botanikus kertbe, de úgy, hogy a vízesés is útba essen, és ne kelljen kétszer megkerülni a szigetet. Erre a térkép meghülyült.
Először azt írta, hogy „há’, barátom, oda nem lehet eljutni”, majd azt, hogy simán, mindössze csak meg kell kerülni a szigetet, aztán harmadjára meg azt írta, hogy ott vagyunk 20 perc alatt.
WTF?!
Úgy voltam vele, hogy van másfél napunk, szállásunk nincs, szóval semmihez nem vagyunk kötve, ráadásul hőguta kerülgetett. Nem siettünk sehova.
Átvettük a frissen mosott, vizes autót, kigördültünk a reptérre vezető úton, Gugli barátunk meg éppen ott tartott agyban, hogy ott leszünk 20 perc múlva a vízesésnél, semmi para, majd ő odavezet minket. Amikor odaértünk a felüljáróhoz, az látszott, hogy a híd le van zárva. Annyira, hogy egy nagy, masszív beton izé akadályozta meg, hogy felhajtsunk. Mellette volt a felhajtó a főváros felé tartó autópályára, szóval felmentünk, és le is hajtottunk az első adandó helyen, próbáltuk megtalálni a helyes utat. Akkor kiderült, hogy nincs helyes út.
Megint azt magyarázta műhold barátunk, hogy a legegyszerűbb, ha megkerüljük az egész szigetet, mert az milyen csodás lesz nekünk. Hát, nem. Lényeg az, hogy több irányból is próbáltuk megközelíteni a megfelelő utat, de nem sikerült. Volt egy olyan körünk is, amikor a reptér mellett futó szervizúton mentünk körbe, fennakadva a jelöletlen, lesből támadó fekvőrendőrökön.
Arra már nem emlékszem így két-három hónap távlatából, hogy végül mi lett a megoldás, és hogyan nem keveredtünk oda a célállomásunkhoz, de ez van.
Helyette láttunk egy csomó ültetvényt meg végtelenül sok szabálytalan autót. Valahogy úgy működik ez a francia megye, hogy ahol záróvonal van, szerintük ott kell előzni, és ahol esetleg kettős záróvonal, ott párhuzamosan kell haladni a szembejövő sávban, és ha jön szembe egy nagy kamion megrakodva valami nagy és nehéz dologgal, ott dudálni kell, hogy engedjenek be.
Utoljára a Kaukázusban láttam ilyen halált megvető bátorságot. Nekik biztosan több életük van.
A hosszas tökölés és az út nem találása miatt már 12 is elmúlt, mire a tengerpartra értünk. Vagyis az egyik tengerpartra. Ott felfedeztünk egy olyan települést, ami elég turistás volt, a parton volt is rengeteg (értsd: 3-4) étteremnek kinéző hely. Persze rögtön kiderült, hogy a személyzet a francián kívül semmilyen nyelven nem hajlandó beszélni, hiába a turistákból élnek. Hát, így van ez. Franciák ők teljesen.
Azt sem értettem, hogy az amúgy teljesen üres, nulla vendéggel bíró étteremben miért nem ülhetünk a tengerparti asztalok egyikéhez, ha már úgy sincs ott senki, de biztos én vagyok a furcsa gondolkodású.
Szóval csak a sokadik helyre tudtunk beülni, mert volt olyan is, ahol svédasztalos kaja volt, de főleg csak előételekkel, a másik meg egy francia bagettes hely volt, azt meg azért nem választottuk, mert miért ennénk kőkeménységű kenyeret, ha rendes ebédre vágyunk?
Szóval beültünk egy étterembe, ami a tengerre épült, és cölöpökön állt már láthatóan jó régen. Vagy csak a hullámok szedték szét rendszeresen a helyet, a fene se tudja.
Közben kiderült, hogy ebben az öbölben forgattak valami filmsorozatot, de hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, melyiket. Frissítés: Ezt forgatták itt: Halál a paradicsomban.
Az ebéd karibi robbantott csirkés curry volt, rizzsel. Annyira nem ájultam be tőle, de legalább kaja volt.
Aztán mentünk tovább a botanikus kertig.
A többit majd a jövő héten elmesélem.
