Itt most megint ugrok egy kicsit a történtek elmesélésében, mert a Karibi kaland két része kimaradt még, de most épp ezt a kanadai epizódot van kedvem megírni. Szóval jön Kanada. Egy napot voltunk ott csak, de visszamennénk.
Nagy országjárásról nem tudok beszámolni, ellenben szörnyű hidegről igen, de ne szaladjunk annyira előre.
Az úgy volt, hogy Guadeloupe szigetén (amiről nem írtam még, de majd…) rekkenő hőség volt. Addigra nyilván hozzászoktunk a meleghez, de amikor ott voltunk, akkor melegfront volt, ráadásul az a fajta párás meleg, ami a Rejtő könyvekben jön elő, csak itt nem állítottak senki hátába se kést. Annyira meleg volt, hogy a Botanikus kertet sem igazán tudtam megnézni, mert megfőttem.
Már induláskor tudtuk, hogy Kanadában szörnyen hideg lesz, ötven fokkal lesz hidegebb, ami barátok között is túl sok.
A rengeteg kanadai, akik az Air Canada járatával repültek, furcsán lazán öltözve ültek fel a gépre: papucs, rövidnadrág, karibi ing volt a többségen. Én meg, balgán, csak arra gondoltam, hogy „de hideg lesz”.
Aztán kiderült, hogy olyan meleg van a montreali reptéren, hogy igazuk volt.
Ez volt az első utunk az Air Canada járatával, és nagyon tetszett. Egyrészt nagyon kényelmes volt a székünk, bár fizettünk a nagy lábtérért, de arra nem számítottam, hogy épp csak elérem, nagyon-nagyon kinyújtózva, a falat. A szórakoztató egységben tök jó filmek voltak, de inkább egy Audible hangoskönyvet hallgattam menet közben (Örökké ugyanaz – Morgan Housel), és bámultam ki az ablakon.
Amúgy az út nem volt rettentő hosszú, csak 4 óra valamennyi, és a Karib-tenger tök szép szigetei fölött repültünk.
Aztán, amikor már sötét volt, jöttek a szenzációk.
Pont arra gondoltam, hogy milyen jó lenne látni egy SpaceX rakétafellövést, amikor kinéztem az ablakon, nem hittem a szememnek: ott ment A Marha Nagy Rakéta. Persze rögtön nyúltam is a telefonomhoz, hogy megörökítsem, közben meg azon agyaltam, mégis hogy lehetek ekkora szerencsés, hogy pont akkor, pont ott, és teljesen végig láthattam. Akkora eseményt lehetett látni, hogy a pilóta is bemondta, hogy mindenki nézzen ki a bal oldalon, mert olyat láthat, amilyet nagyon ritkán, de ő már percekkel azután szólt, hogy én megláttam a rakétát.
Jó, persze nem akkora nagy szám, mert 2025-ben 170 felbocsátás volt, de pont akkor és pont ott lenni elég nagy mák.
Kanadában felvettük a csomagunkat, majd kiballagtunk a reptérről. Borzasztóan hideg volt, és röhögtünk magunkon, hogy hó van. Ja, hófúvás is volt!
És tegyük hozzá, hogy az indulási helyünkön gatyariasztó hőség tombolt, szóval a testünk nem igazán volt felkészülve arra, hogy hirtelenjében -20 fok lesz. Érzésre 60 fokkal lett hidegebb pár óra alatt.
Nagyon technikásak voltunk, mert egy Sheratont foglaltunk magunknak, ami a reptértől nem volt messze, ráadásul volt busz is.
Az a naaaagy, sárga iskolabusz jött értünk, amit a filmekben lehet látni, csak erre az volt írva, hogy Sheraton. Szerencsére tényleg közel volt a szálloda.
Ami rögtön feltűnt, hogy Kanadában is minden nagy. Széles volt a folyosó, minimum 3× olyan széles, mint mifelénk, és a szobánk is elég nagy volt, ráadásul egy faltól falig érő ablakkal volt megáldva, ami a reptérre nézett, így bámulhattam a gépeket, meg ahogy jégtelenítik őket, szép sorban.
Lementünk az étterembe, ahol tök jó hangulat volt, ettek-ittak az emberek, és amellett, hogy finom volt minden, kedves a kiszolgálás, és egy ötcsillagos szállodában voltunk, nem volt egetverő a számla végösszege, sőt. Engem meglepett az olcsósága.
Ez elég szomorú, akárhogy is nézzük, mert miért kerül Magyarországon minden olyan rohadtul sokba, hogy egy kanadai ötcsillagosban olcsónak érezzem a dolgokat?!
Kis berlini kitérő: Berlinben a rendelős kaják is drágultak, nyilván. A kínai, ahonnan rendelni szoktunk (ez igazi kínai), jó 30%-kal került többe, mint a covid idején. Persze emellé ne tegyük oda a magyar árakat, mert azok nem „szörnyűséges” 30%-kal emelkedtek.
Elvileg az volt tervben, hogy majd jól megnézzük magunknak Montreált, de erről végül letettünk, mert túl hideg volt kint, de annyira megtetszett Kanada, hogy majd, ha úgy adódik, jobban is megnézzük magunknak az országot.
Másnap: mivel a köhögés és az orrfolyás még mindig barátom volt a dominikai kaland után, gondoltam, ha már van gyógyszerautomata a reptéren, beszerzek valamit Kanadában, hátha ott jobb cuccot adnak.
Amúgy ez rendszeres szokásom, mert minden országnak megvannak a saját gyógyszerei. Na de ezek a kanadaiak…
Egy annyira perverz és borzasztóan pocsék ízű köhögés elleni szirupot vettem, hogy először nem mertem lenyelni, csak miután még jobban elolvastam, hogy ezt tényleg emberi és belső fogyasztásra találták-e ki, vagy inkább kenjem be magam vele.
És tényleg lenyelős gyógyszer volt.
Úgy képzeld el, mint egy büdös balzsamot, amit felhígítanak, de tesznek is bele még egy rahedli gyógyfüvet és egy rakat cukrot, hogy majd az hátha elnyomja az undorító ízt. Hát, nem nyomta el.
De vettem fájdalomcsillapítót is, már csak azért, mert kb. egy éve az olaszoknál vettünk egy Okitask nevű fájdalomcsillapítót, ami nem értem, miért nem kapott még Nobel-díjat vagy a fene sem tudja, mit, mert valami zseniális. 6 perc alatt mulasztja el a fejfájást, nem kell hozzá víz, simán le kell tépni a kis tasak végét, beönteni a szánkba, ott azonnal elolvad, majd szinte azonnal hat is. Nem értem, nálunk miért nincs ilyen.
Na, Kanadában meg mikroszkopikus gyógyszert árulnak. Fele akkora, mint egy citrompótló. 🙂 Azt még nem próbáltam ki, de majd, ha kifogyunk az Okitaskból. Lényeg az, hogy nem értem, Magyarországon miért lób@szó méretű egy csomó gyógyszer.
Kanada és Németország között botrányos volt az Air Canada. Nem működött még a business osztályon sem a székek háttámlájába épített kijelző, képzelem, mennyire volt boldog, aki befizetett oda.
Szóval visszafelé szenvedtem, mint egy kutya. 🙁
Ja, kifelejtettem az első repülésből, hogy a Szent Lőrinc folyó marha széles, és New York fényei ellátszódnak egészen Kanadáig, és hogy Montreal rohadtul nagy. Na, így jártunk Kanadában. Voltunk is meg nem is. Viszont jókat ettünk.