St. Kitts és Nevis már a múltkor is nagy kedvencem volt. Akkor kifejezetten érdekes volt, hogy bejártuk a szigetet, és a vezetőnk mesélt a gazdaságról, a mindennapokról és a történelemről. Azóta is rendszeresen eszembe jut ez a hely, most viszont a szomszédba mentünk. Nevis legalább olyan érdekes, mint St. Kitts, amellyel államközösséget alkot, „hatalmas” kiterjedése és lakossága ellenére.
Nevis olyan pici, hogy Budapesten ötször elférne, és még maradna is hely, a lakossága pedig nagyjából 13 000 fő lehet. Ennek ellenére saját parlamentje van, meg mindene, ami kell.
Nyilván nem nevezhető gazdasági hatalomnak, és láthatóan nem is igazán törekednek erre. Viszont gyönyörű a hely, és lényegesen kevesebb a turista, mint a szomszéd szigeten.
Nevis egy kerek alakú sziget, közepén egy Kékes méretű alvó vulkánnal, ami utoljára emberemlékezet előtt tört ki, viszont vannak vulkanikus fürdők, tehát valami van a mélyben. Lényeg az hogy Nevis szigete zöld, buja és kompakt.
A napunk úgy telt, hogy felszálltunk egy emeletes motorcsónakra – legegyszerűbben így tudnám leírni a monstrumot –, amelyet két darab, embermagasságú motor hajtott. Korlátozva volt, hogy az emeleten hányan lehetünk, lent viszont tágas volt a tér, és a nagyjából 25 fős csapatunk bőven elfért.
Szokás szerint volt ott minden: rumpuncs, sör, víz, helyi italok, csupa jó dolog. A legénység osztogatta is bőven, nem sajnálták senkitől.
Odafelé az emeleten ültem, mert imádom a szelet és a hullámokat a hajókon, és persze a kilátás is jobb onnan.
Először St. Kitts egyik kisebb öblében dagonyáztunk egy rövid ideig, majd következett Nevis szigete. St. Kittsen elmentem sétálni a parton, és felfedeztem egy elmosott épületet. Kőből és betonból volt, de nem bírt ellenállni a tenger hullámainak. A romok segítségével felmásztam egy kisebb dombra, ahol ezt a romantikusnak tűnő képet lőttem:
Már ezen a parton feltűnt két utastársunk, akik láthatóan az egyik szigetről származtak, és nagyon jómódúak voltak – vagy legalábbis annak látszottak, illetve annak mutatták magukat. Yacht clubbon utaztak, és mindenhez is pofákat vágtak. A mindent szó szerint értsd: mindenhez. Sajnos mellettük táboroztunk le a napágyakon, így volt alkalmam közelebbről is szemügyre venni őket.
Amúgy rengeteg martinique-i lakos teljesen ésszerű és bevett gyakorlata, hogy ha van idejük és lehetőségük, akkor az anyaországból egy óceánjáróval csorognak haza. Gondolom, nekik is buli átszelni hajóval az óceánt, élvezni a kiszolgálást, és egy ilyen háromhetes kaland nem sokkal kerül többe, mint egy normálisabb repülőjegy. Én is ezt csinálnám.
St. Kitts és Nevis között nagyjából egy negyedóra lehetett az út, maximum húsz perc, míg a kb. 5 kilométert megtettük, a hullámokon vágtatva.
Nevis szigetén egészen más fogadott: nem voltak más turisták, ezért nem volt nyüzsgés, lehetett nyugodtan henyélni a Pinneys Beachen.
Kifigyeltem, hogy a hátunk mögött lévő bódéban kaját is árulnak. Nem volt túl hosszú az étlap – talán hal és hamburger szerepelt rajta, egy-egy verzióban –, én viszont mindent is meg szeretnék kóstolni, úgyhogy a halat választottam.
Életem egyik legfinomabb hala volt. Ráadásul volt mellette sült főzőbanán (plantain), ami nem az a desszertbanán, amit mi ismerünk, hanem köretnek való. A többi dolog a tányéron helyi tökfélék voltak; amit elsőre édesburgonyának gondolsz, az sem az, hanem szintén egy tökféle. Nagyon finom volt.
Jót henyéltünk, és ehettem megint valami finomat, különlegeset. (Eszembe is jutott, hogy hoztunk egy csomó fűszert, úgyhogy a héten majd komoly kísérletezésbe fogok kezdeni. Karibi cuccokat amúgy is ritkán főzök.)
Hazafelé az, aki résen volt, leckét kaphatott az élet élvezéséből. Mellettem, közvetlenül a hajó szélén ült egy körülbelül 80 éves néni, és olyan élvezettel, viháncolással és nevetgéléssel reagált arra, hogy rendszeresen becsapnak a hullámok, hogy öröm volt nézni.
Két méterrel arrébb, ugyanabban a sorban ült a jómódúnak tűnő ötvenes házaspár, akik viszont olyan fapofával ültek, és láthatóan annyira képtelenek voltak elengedni magukat, hogy megsajnáltam őket.
A hajókon rengeteg az életigenlő nyugdíjas. Sokszor már valamilyen látható, maradandó betegséggel küzdenek, bottal járnak vagy „Trabanttal”, amit maguk előtt tolnak de mégis képesek táncolni.
Ez nagyon messze van a magyar nyugdíjas létformától és az átlagos magyar szemléletmódtól. Sajnos.
Lenne mit tanulnunk. Mert a boldogság nem pénz kérdése, ahogy szokták mondani.
