Miért nem vettünk ingatlant Magyarországon?

Ez egy “hangos” eszmefuttatás lesz, főleg magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat.

Rögtön felmerül a kérdés, hogy ugyan mi a fenének akartunk (akarunk?) mi ingatlant venni Magyarországon?

Nos, erre elég nehéz válaszolni. Nem is tudok egyértelmű választ adni. Szükségünk ugyanis nincs egy magyar ingatlanra, ráadásul egy csomó pénzünket elvinné és nem lehetne befektetésnek tekinteni.
Itt rögtön elemezzük, hogy mi a befektetés, mert a többségnek az egy remek üzlet, ha vesz egy házat. “Gyarapszik az ember” – ahogy mondta az anyósom.
Nos, ez nagyon nincs így.

Ha veszünk egy házat, akkor az rögtön mínuszban jelenik meg a bankszámlánkon.

Akkor lehetne befektetés egy ingatlanvásárlás, ha rövidebb vagy hosszabb időn belül visszajönne a ház vételára, ráadásul még lenne rajta jókora nyereségünk.

Ha az ember úgy vesz (venne) ingatlant, hogy ahhoz évekre el kellene magát adósítania, és saját maga lakna benne (értsd: nem más fizetné vissza a banki törlesztőt bérleti díj formájában) ráadásul a házat még fel is kell újítani, vagy legalább valamit dolgozni kell rajta, (mert valljuk be, elenyészően kevés az olyan ingatlan, amihez egyáltalán nem kell hozzányúlni a megvételekor) akkor az teljes anyagi bukta. Mondjuk 30 évre mindenképp.
Azért bukta, mert ki kell fizetni a vételárat, dolgozni kell a házon, fel kell újítani, amellett egy házban MINDIG keletkezik olyan dolog, amit meg kell javíttatni és egy ház esetében ez nem kis összeg. Körülbelül 30 év után jön ki az ember jobban, mintha bérelne egyet.

Ha házat bérelsz, akkor nem te fizeted a tető, a fűtésrendszer, a szigetelés, a bármi javíttatását. Mindegyik milliós összeg.

Tudom, hogy a többség ezt nem úgy gondolja, de valószínűleg még nem gondoltak bele a dologba. 

Nyilván más a helyzet, ha az ingatlan ki van adva és termeli a pénzt, nem pedig viszi. De nem kiadásra vettük volna az ingatlant. 

Helyhez kötött

Ha van egy ingatlanunk, ami ráadásul vidéki, akkor azt elég nehezen lehet megközelíteni, főleg Berlinből. Nincs az, hogy “kiugrunk a telekre” mert rögtön minimum egy hétvégében kell gondolkodni.
Ha az ember egy vidéki házat vesz, akkor a kertbe növényeket ültet, állatai lesznek. Nekem tuti lenne minimum 2-3 kutyám és tök alap, hogy a kertben nem fű nőne, hanem mindenféle egyéb növény, ráadásul az extrább fajtákból. És mit csinálnék az állatokkal és a növényekkel, míg bejárjuk a világot? Jó kérdés…

Miért vidéki?

Mert több évtizede belvárosban élek és nagyon hiányzik a zöld. Majdnem 10 évig a Deák tér mellett laktunk, ami szuper volt, de nagyon aszfaltsivatag volt. Berlin ezerszer zöldebb, de mégsem annyira, hogy a hétvégi parklátogatáson kívül megadja azt az érzést, hogy a szabadban vagyok.
Egyszóval hiányzik a természet.

Mikor lenne jó ingatlant venni?

Majd ha bejártuk a világot. Még van “pár” hely, amit meg szeretnék nézni, mitöbb, élni pár hónapot erre-arra.

Az egészségügyi ellátás

Vegyük úgy, hogy 60 éves koromra jó lenne “letelepedni” valahol. Ebben a korban az embernek már szoktak lenni mindenféle bajai. Ha szerencsém van, akkor a jó géneket örököltem, de ha nem, akkor szívás van. Főleg vidéken. Nagyon vidéken.
Márpedig mi nagyon vidékre mennénk, vagy mentünk volna.
Ha Budapesten nem ér ki a mentő időben, akkor 30 kilométerre a legközelebbi várostól, ugyan mit remélhet az ember? Nem sok jót.

Hogy is van ez akkor?

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az emberek többségébe nem szorult ekkora mehetnék. A többségbe főleg akkora nem szorult, hogy kvázi az egész világot meg akarja ismerni.
És lehet, hogy az előző 30 évben már nagyon, de nagyon sok helyen jártunk, de még mindig vannak szürke foltok a térképen, ráadásul ezek a foltok jó messze vannak már, nem a “de jó lenne egyszer eljutni Milánóba” típusúak, hanem mondjuk a “de jó lenne egyszer Vanuatun és Tuvalun tölteni egy pár napot, vagy áthajózni a Csendes-óceánt nyugatról keletre és délről északra” típusúak. Nem szokványosak. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek ilyen álmai “kellene” hogy legyenek. Ezek az én dilijeim.
Az ilyen álmok megvalósításához idő kell a mostani nézőpontom szerint.
Ha már azt érzem a fenti és hasonló helyekkel kapcsolatban, mint Milánó, Barcelona és egyéb “közeli” helyek esetében, hogy “már megint Barcelona 🙁 ” akkor jön el annak az ideje, hogy letelepedjünk valahova. Előtte semmiképp sem.
Azt meg felejtsük el, hogy ha majd nyugger leszek (ki lesz nyugger 30-40 év múlva??? Senki!) meg “majd ha összegyűjtöttünk egymilliárd forintot” akkor nekivágunk a világnak mert mire az ilyen elérendő pontok teljesülnek, addigra az embernek nincs egészsége és már nem mehet.

Addig menj, kislányom, ameddig mehetsz!

Amikor ezt mondta a nagyanyám lassan 30-40 éve, akkor nem gondoltam volna, hogy az egyik legnagyobb útravalót adja nekem, szó szerint.
Átélt 2 világháborút, mindenféle szűkös és nehéz időszakokat és mire idősebb lett, már jó anyagi körülmények között éltek, simán megtehette volna, hogy utazik, de addigra már a kapuig is alig tudott eljutni a fájdalmai miatt.
Maradt tehát a világjáró vágya, ami sajnos csak annyiban teljesedhetett ki, hogy a gyerekei és unokái bejárják a világot.
Soha nem volt és valszeg már nem is lesz jobb hallgatóságom, mint ő volt! Órákig kellett neki mesélni minden egyes utazás után, hogy mit láttunk, mit ettünk, milyen volt, hogy nézett ki, mit mondott, egyszóval teljesen kivesézte az összes utazást mindenkivel. Érdekelte. Szeretett volna menni.

Szóval már “csak” ezért sem várhatok addig, ameddig…


Így aztán a házvásárlás várhat még egy darabig, hiába van több kecsegtető ajánlat is a piacon.