Nem voltam éppen jó bőrben, mert Dominicán megártott, hogy a járművünk „mínusz húsz fokra” volt hűtve, miközben a külvilágban simán negyvennek lehetett érezni, és a testem nem igazán örült annak, hogy szarrá ázva kell üldögélnem egy „hűtőkamrában”. Ettől függetlenül Dominica nekem visszamenős hely. Martinique viszont még mindig nem a kedvencem. Előző kalandunkat itt örökítettem meg.
Olyan cukik a környező szigetek! Van bennük valami kuriózum, valami érdekes, de Martinique ezzel szemben nekem túl európai, túl modern, túl… nem is tudom. Eleve furcsán hatnak az autópályák: egy ilyen helyen háromsávos utak, mindenki rohan ezerrel, közben ott vannak a cukornádültetvények, amelyek egykedvűen bólogatnak a párás szélben. Aztán ott a tengerpart, ahol megáll az élet, ahol minden mintha nem is ugyanazon a szigeten lenne. Van benne valami zavaró számomra.
Rengeteg utastársunk itt szállt ki, olyan sokan, hogy a hajón alig maradtunk. Aznap a beszálláskor viszont annyi ember jött fel, hogy ilyet még nem láttam a Virtuosán. Ez volt a negyedik utam vele, de ennyire tele még sosem volt. Igaz, amíg átkeltünk az óceánon, addig kifejezetten kevesen voltunk, nem volt zavaró tömeg. Viszont leszállt az az angol házaspár is, akikkel együtt szoktam reggelizni, és ez valami furcsa érzést hozott elő belőlem. Reggelinél csak kerestem a biztos pontokat.
Ők mindig ott voltak. Mindig korábban érkeztek, mint én, beszélgettek, és nézték az óceánt. Most meg üres volt az asztaluk, és én ültem le a helyükre. Hülyén éreztem magam.
Elmentünk a tengerpartra, mert feltétlen meg akartam érteni, mit imádnak annyira ezen a szigeten.
Nem sikerült megfejtenem.
Szép, de máshol szerintem szebb tengerpartok is vannak. De akkor miért éppen ez a sziget a leghíresebb a környéken?
Szombat volt, robogtunk az autópályán a beach felé, majd amikor odaértünk, egy meglepően hosszú partszakaszon találtuk magunkat. A távolban látszott, hogy esőfelhők kószálnak körülöttünk, messze, a rengeteg vitorláshajó mögött néhol esett is az eső.
Szeretem az ilyet. Ettől lesz igazán élettel teli egy sziget, ettől burjánzik a növényzet. Essen csak az eső!
Kerestünk egy olyan részt, ahol vannak napágyak, és adnak is valamit enni. A part másik oldalán, körülbelül negyedóra sétára találtuk meg az igazán szimpatikus helyet: fák árnyékában, közvetlenül a tengerparton, egy kellemes kis zugot.
Letelepedtünk, rendeztük a napágyakat, ittunk egy-egy koktélt, hogy meglegyen az igazi „karibi fíling”, ha már ilyen turistás helyen vagyunk.
Mellettünk a fán egy csomó madár lakott, mind hangosan mondta a magáét. A homokban pedig rengeteg rák volt.
Óvatosan kibújtak a tölcsér alakú lyukaikból, majd figyelték, jön-e valaki. Pechükre mindig volt valami mozgás, így hiába a sok próbálkozás, nem jutottak el a tengerig. Vagy csak nem figyeltem eléggé.
A víz pont olyan volt, amilyet bármikor el tudnék viselni: kellemesen meleg, lassan mélyülő, és voltak benne állatok is.
Itt szeretnék vallomást tenni.
Vagy tizenöt-húsz éve, valahol Görögországban vettünk a gyereknek egy búvárszemüveget, ami valami csoda folytán még mindig nem adta meg magát az enyészetnek. Olyannyira nem, hogy erre az útra is elhoztuk, és használtuk is.
Kicsit sajnáltam, hogy az üveg kezdett homályos lenni, és furcsa buborékok jelentek meg rajta.
Hmm… Khmm…
Ott ültem a parton, és nézegettem a hólyagokat a plexin.
És akkor jött a péklapát.
Nem vettük le róla a fóliát!
Évekig így használtuk.
Eszembe sem jutott, hogy fólia van rajta.
Kiderült, hogy az a rész, amin ki lehet nézni, teljesen víztiszta. Lenyűgöző volt. Olyannyira, hogy azonnal be is vetettem magam a tengerbe, és hosszasan figyeltem a majdnem átlátszó, ezüstfehér színű halakat odabent.
Elég sokáig voltunk a parton, de megjelent a fejemben a gondolat, hogy holnap ki kell költözni a hajóból, és el kell indulni hazafelé, Kanadán keresztül, ahol negyvenhét fokkal volt hidegebb.
Nem volt kellemes gondolat.
Annyira sokan szálltak fel a hajóra, hogy ekkora tömeget még sosem láttam. Hosszú órákon keresztül csak özönlött a nép. Az MSC igyekezett kitenni magáért: több együttest is szerződtetett, hogy karibi hangulatot biztosítson a beszálló vendégeknek. Az utolsó egy dobos csapat volt, huszonegy fővel, akik olyan karneváli szambát nyomtak, hogy arra még a halottak is feltámadtak volna.
A kabinunk a 11. emeleten volt. Hiába volt hang- és hőszigetelt az erkélyajtó, nem tudtam az ágyikómban heverészni és gyógyulni. Végül kiültem az erkélyre, és hosszasan hallgattam őket, közben figyeltem az érkező utasokat.
Így telt Martinique.
Továbbra sem a kedvencem, még akkor sem, ha a tengerpartjai tényleg nagyon szépek.
További képek:
