A történelem áldozatai vagyunk, kis berlini mese :)

A netük teljesen kiszámíthatatlan. 90%-ban lehet használni, aztán ott van az a 10% amikor egyáltalán nem. Sőt, párszor előfordult az is, hogy egy hétig nem volt netünk, mert csak.
Józan paraszti ésszel ilyenkor az ember nekiáll panaszkodni, de itt lényegében nincs kinek. A wifi benne van a lakás árában, ugyanúgy, mint a fogyasztásunk is, mármint víz, villany, stb. meg a lenti szauna, szolárium és a saját konditerem.  Akitől béreljük a lakást az több leányvállalaton keresztül lényegében Berlin város.

Mindenesetre a lakás szuper helyen van, szuper kilátással a városra, pont olyan, amilyet szerettem volna mielőtt kiköltöztünk. Imádom!

De nincs rendes net néha és ez általában akkor idegesítő, amikor valamit gyorsan kellene csinálni.
Szóval volt néhány próbálkozásunk net ügyében, de egyik sem vezetett  sikerre. Mígnem kiderült, hogy bizony a történelem az, ami a mai napig szívat bennünket, nem is lesz saját netünk, akkor sem, ha fejre állunk.
A próbálkozások azt hiszem legalább 3-4 különböző szolgáltatónál történtek. Mindegyik nagyon gyorsan küldte a beltéri egységet (modemet) aztán írták, hogy verzió 1: nincs a városban szabad vonalas telefonvonal, és ameddig azt nem tudnak szerezni, addig nekünk sem lesz netünk, mert a kettő egymás nélkül nem működik. Verzió 2: majd jön a szerelő, majd jön, de aztán 6 hónap után sem jött. Közben levelezés ment. Szeretnek itt postai levelet küldözgetni. 😀
Utolsó próbálkozásunk viszont sikeres volt, legalább megtudtuk, hogy ne is reméljünk rendes netet. 😀

Ugyanis…

A házunk pont azon az “elátkozott” részen van, ahol még a hidegháborúban határátkelő volt. Vagyis ahol a város keleti oldaláról át lehetett menni a nyugati részre, persze csak a kiváltságosoknak. Ebből a határátkelőből pont 8+ 1 darab volt Berlinben.

Egyrészt, amikor jövök haza és átlépek a fal helyét jelző macskaköveken, mindig eszembe jut, és elborzadok, hogy micsoda tragédia lehetett a fal léte akkoriban. A szomszéd ház, már másik ország volt. Persze ez túlzás, mert ez volt a legnagyobb határátkelő a városban, itt vizsgálták át a két városrész közötti postai és egyéb küldeményeket, ezért tényleg nagy volt a határ előttünk.

A kép 1968-as. Forrás: berlin.de

Egy ilyen hidegháborús határ nem volt vicces, nagyon nem. Egyrészt nem csak simán egy fal volt, hanem abból is legalább kettő, közöttük mindenféle csúnyaságok, amik alkalmasak voltak emberek és járművek feltartóztatására. De így is sikerült átszöknie 4 embernek, (ennyiről tudni) de jóval többen haltak meg a szökési kisérlet során. 🙁
Tehát az a rész, ahol a mi házunk áll, pont egy ilyen rémséges terület bevezetője volt.

Előttünk van/volt ugyanaz az utca, ami most is, de akkor -ahogy látjátok a fenti képen- szélesebb volt, több autó járhatott és várakozhatott rajta.
Miután szabadon át lehetett menni a határon, nem az infrastruktúra fejlesztése volt az első dolga a népnek, sokkal, de sokkal fontosabb dolguk is akadt.

Olyannyira, hogy a határátkelő és maga a fal helyén még mindig nem fejezték be az új épületek felhúzását.

Szóval a mi házunk 40 évig a senki földjén volt, és ennek következtében most is ott van net szempontjából. Egy kiugró vagy beugró sarkon van, ahova a kutya nem járt évtizedekig, aztán a törtnelem megint változott, az infrastruktúra meg nem annyira. Egyébként most is zsákutca autósoknak, csak gyalog lehet átmenni a régi nyugati oldalra. Ennek előnye, hogy a belváros felé néző oldalunkon igen gyér a forgalom, csak az jár előttünk, aki ebbe az épületbe jön.

Netes infrastruktúra szempontjából egy félreeső zugban lakunk a város közepén. 🙂

De annyi minden vátozott már Berlinben, ez is változni fog hamarosan, bár a zsákutca jelleg meg fog maradni.

Berlin épült, épül és épülni fog. 🙂