Lakatlan sziget
Mióta az eszemet tudom, egy lakatlan sziget volt a vágyam. Egész évben emberekkel vagyok én is körbevéve, mindenkivel kedvesnek, megértőnek kell lenni, tehát kell(ene) minden évben egy kis idő, amikor senki nincs a környéken, csak én/ mi és a napsütés. Meg némi árnyék.
Mivel nem feneketlenek az anyagi kereteink, egy darabig nyomoztam, hogy a környéken hol van olyan hely nyáron, tengerparton, lehetőleg szigeten, ahol nem fürtökben lógnak a turisták, ahol nincs mindenféle turistaszórakoztató dolog a parton. Sőt, ahol senki nincs a parton. Úgy értem, hogy még egy üveg vizet sem tudsz venni magadnak, akkor sem ha éppen szomjan akarnál halni.
Aztán megtaláltam!
Irakleia a neve a földi Paradicsomnak. 🙂
Az odautazás érdekes módon az egyik kedvenc helyünkről, Naxosról indul. vagyis először a már eleve nehezen megközelíthető Naxosra kell eljutni, onnan pedig egy kisebb hajóval. (2013-ban jártunk ott, azóta lehet, hogy változott a helyzet.)
Már a hajóút is olyan volt, hogy arra mindig emlékezni fogok!
Először is, nem úgy, mint a többi sietős hajótársaságnál, itt órákkal az indulás előtt be lehetett menni a nem túl nagy hajóba, le lehetett tenni a csomagot, kecskét (!), kenyeret, kosarat, stb.
Aztán jött egy ember, elővette a buzukiját és elkezdett játszani meg énekelni. Hihetetlenül hangulatos volt! Jó volt hallgatni az öreget és jó lenne, ha minden utunknál ő zenélne. Persze ez nem lehet. 🙁 A bácsi miután előadta a repertoárját elment és vett magának egy kávét, majd leült és mint a többi utas, bámult maga elé vagy a kopár tájat fürkészte.
Félúton lehettünk a sziget felé amikor a jószerencse delfinekkel ajándékozott meg minket.
A gyönyörű állatok elég sokáig úszkáltak a hajónk mellett. Nagyon szép és jó volt őket látni. Köszönöm!
Amikor megérkeztünk, kijöttek elénk a háziak, fel nem foghatom miért, ugyanis a szigetecskén kb 100 ház (vagy annyi se) volt, és a szállásunk kb 200 méterre volt a kikötőtől, a falu másik végében. 🙂
A kikötő vize, meg úgy az egész öbölé olyan átlátszóan tiszta volt, hogy az ember el sem hiszi!
Le lehetett látni sok-sok méter mélyre, lehetett látni a sziklákat a vízben, és a rengeteg halat is.
Szóval odavittek minket a szállásunkra. Ne palotát képzelj el, ezen a szigeten az „enyhén” kirívó lett volna, ➡️ inkább egy szimpla szobát.
Amikor kiszálltunk a kocsiból az első dolog ami meglepett az a nagy csönd volt. Olyan csönd volt ott, amit az ember csak ritkán „hall”.
Öt napot töltöttünk ott maximális semmittevésben. Mert mit tudsz csinálni egy olyan helyen, ahol van egy (1) bolt és 2 étterem meg egy csomó tengerpart? Dögleni a parton. Vagy aludni. Vagy nézni a vizet, és gondolkodni.
Ha már az „étteremről” szó esett… az úgy nézett ki, hogy a bejárathoz volt téve egy fekete tábla, rajta öt étel és egy felirat: mai menü. Árak sehol.
Jó.
Beültünk, rendeltünk hárman háromfélét. A pincér (és egyben szakács és tulajdonos is) gyorsan hozta az ételt, mi megettük, miközben a helyi macskákkal hadakoztunk.
Sokan voltak, a kajánk meg kevés, így érdekes volt a dolog, ugyanis élet-halál harc folyt az állatok között, mert nem lehetett tudni mikor lesz megint vendég arrafelé, vagy mikor jön egy kutya.
A tenger olyan volt, amilyet a ház elé szeretnék!
A gyerek szokása szerint alig akart kijönni belőle, egész nap csak úszkált és figyelte a halakat. Aztán összebarátkozott a helyi (a hely nagyságából adódóan nem túl sok) gyerekekkel. Olyat játszottak, hogy a tengerparton egy korlát csövét megtöltötték vízzel úgy, hogy az egyik gyerek a cső alját befogta a tenyerével, a többi meg öntötte bele a tengervizet. Amikor megtelt a cső, a gyerek gyorsan elhúzta a tenyerét és a víz ráömlött. Jót játszottak, habár egyik sem értette a másik nyelvét.
A következő napok hasonló nyugalomban teltek, semmittevéssel, bár az egyik nap átmentünk a sziget másik oldalára ahol miénk volt a teljes tengerpart, senki nem volt ott. Viszont az előző „Robinson” épített egy sátrat, ami elég árnyékot adott ahhoz, hogy sokáig tudjuk nézni a hullámokat.
Csodálatos volt!
Fotóegyveleg:
