Múlt kedden A Comói-tó partján jártunk. Nagyon szép napunk volt!
Elmesélem, mit láttunk, merre jártunk.
Ha szeretnél bővebben olvasni a Comói-tó körüli látnivalókról, ezt olvasd el: A varázslatos Comói-tó látnivalói.
Az összes ide kapcsolódó posztot itt éred el: Comói-tó
Reggel 9 körül már Bergamóban voltunk és a vonatjegyünket is megvettük.
Persze az indulásra még kellett várni egy kicsit, ezért becserkésztünk némi reggelit magunknak.
Mire visszaértünk, a vonatra már rengetegen vártak, főleg külföldiek nagy bőröndökkel.
Emlékszem, hogy amikor körülbelül 8 évvel ezelőtt először jártam A Tónál, még úgy kellett kisilabizálni mindent, és rajtunk kívül csak helyiek utaztak a vonaton.
A vonat is sokkal kisebb volt és koszosabb.
„Fun fact”: előtte egy évvel volt tetűjrvány arrafelé a vonatokon, ami még a magyar sajtóba is eljutott. Ez mindig eszembe jut ha arra járok, de igazság az, hogy azóta rengeteget fejlődött minden arrafelé, főleg a temérdek turista miatt.
Persze nem minden vonat ilyen vadi új és kifogástalan, de a többség már ilyen. Szóval le a kalappal előttük!
Nem árulok el nagy titkot, de nem bírom a nagyon turistás helyeket. A Comói-tónál is legalább hússzor voltam, de mindig holtszezonban, soha nem a nyár közepén. Nem véletlen.
Februárban a tó ugyanolyan szép, mint a nyár kellős közepén.
Oké, februárban nincsenek gyönyörű virágok, de márciusban már ültetik őket mindefelé és április-májusban pedig ugyanaz a látvány, mint júliusban.
Az alső kép például márciusban készült.
És csak a kontraszt kedvéért, ideteszem a júliusban készült képet:
Oké, a júliusi képen épp lecsapni készül a vihar, de a lényeget látod.
Márciusban esélyesebb, hogy havas a hegyek teteje, ami elég sokat hozzátesz a látványhoz. Szóval én a magam részéről szavazok a holtszezonra.
A másik igen döntő érv pedig az, hogy a holtszezonban sokkal kevesebb a turista. Az embereknek eszükbe sem jut egy kellemes tóparti séta, pedig…
De vissza a témára.
Lecco-ban még mindig át kell szállni egy másik vonatra ha Bergamo-ból megyünk.
Ezen a vonaton már alig volt szabad hely, de szerencsére azért találtunk magunknak egy tóparti kilátásos négyes ülést.
Amikor leszálltunk Varennában, csak úgy özönlött a tömeg.
Mindenki megindult lefelé, a tó felé a nagy gurigás bőröndökkel.
Lent a tó pont olyan volt, mint máskor. Kedélyesen hullámzott és nyugalmat sugárzott magából a magas hegyeivel. Ajándék volt ez a nap nekünk!
A nép csak fotózkodott és rohant. Senkinek nem jutott eszébe leülni és bámulni a tájat.
Pedig itt aztán van mit!
A Comói-tó minden centijében csodálatos, káprázatos, lélegzetelállító.
Mi persze ücsörögtünk egy kicsit és csak bámultuk a tájat.
Közben a gyerek kitalálta, hogy aznap hajózni szeretne, így megvettük a hajójegyet egészen Colico-ig.
Azért Colico volt a célpont, mert arrafelé magasabbak a helyek és ezzel párhuzamosan a táj is szebb.
Fontos: a tipikus „Comói-tavas” hegyoldalak a színes házakkal pont nem jellemzőek már Colico környékére. Arrafelé már más a dizájn, de ott is szép.
Persze az is nagyon szép, – sőt! – ha az ember lefelé hajózik a tavon. Egyszer (többször) azt is meg kell nézni.
Miután megvettük a hajójegyet, elsétáltunk a kedvenc teraszomig.
Kivételesen nem ültünk be, de majd ha végleg digitális nomádok leszünk, akkor biztosan eltöltünk a tóparton pár hetet. Semmi nincs veszve 🙂
A hajó pontosan érkezett.
Gyorsan fel is mentünk a tetejére, hogy onnan csodálhassuk tovább a tájat.
Nagyon sütött a nap, ezért csak egy óráig bírtuk a fedélzet napos oldalán, de addig is szépeket láttunk.
Nagyon jókedvében volt a természet, amikor ezt a tavat létrehozta!
Az embereknek, akik a partján laknak pedig végképp jó az ízlésük.
Mindig elgondolkodom azon, hogy Olaszország hogy a fenébe lehet minden centijén ilyen gyönyörű, hogy lehet az, hogy egy országnak midnene van, tengere, tavai, magas hegyei, síkságai? Hogy lehet ilyen szép egy ország?
Sajnos az út csak másfél órás volt, de addig is legeltethettük a szemeinket a tájon.
Mire megérkeztünk Colico csodás városkájába, már igencsak megéheztünk.
Ki is használtuk a lehetőséget és beültünk az első nyitva lévő helyre.
Nem kellett sokáig keresgélni mert a kikötővel szemben van egy szálloda (Hotel Risi) és annak még nyitva volt az étterme.
Fontos: ha arrafelé jársz, használd ki, ha épp nyitva van az étterem. Déltől fél 3-ig van nyitva és este 7-10-ig. Egyéb időpontokban maximum éhanhalsz.
De nemcsak az étterem, hanem az átlag bolt is zárva van…
A pincérlány mondta, hogy gyorsan rendeljünk, mert 10 perc múlva zár a konyha. Így nem tököltünk sokat, én rendeltem egy calzone pizzát.
Glutén és tehéntej ezerrel… de legalább jó volt.
És a kilátás is szuper volt, bár nem akartunk a napra ülni.
Mire felkerekedtünk már majdnem esett az eső.
Mivel még zsepit kellett szerezni, elsétáltunk a helyi nagy boltig (3 perc az állomástól).
De nem sikerült megúszni az esőt.
Az állomáson nem kellett sokat várni a vonatra.
Viszont felfedeztünk egy érdekes táblát.
Engem az lepett meg, hogy … magyar feliratot látok egy „világvégi” olasz falu állomásán.
Ez állt rajta:
Miután kicsodálkoztuk magunkat, rájöttünk, hogy már megint az egyik legszebb olasz állomáson vagyunk.
Hogy lehet ilyen szép kilátása egy állomásnak?!
Miután begördült a vonat szinte azonnal leszakadt az ég.
Pár perc múlva már örültünk annak, hogy egyel korábbi vonattal indultunk vissza…
Érdekes volt a hazaút mert tök véletlenül egy olyan kocsiba szálltunk, ahol nem lehetett felhúzni az ablakot, ami eleinte nem okozott problémát mert „pont jó irányban” szakadt az eső, de amint a vonat elkanyarodott egy icipicit, bevágott a vihar.
És jég is esett. Nem is kicsit.
Szerencsénk volt, mert ahol mi ültünk, oda nem esett az eső. 🙂
Teljesen nem úsztok meg az esőt, mert Bergamoban sikerült szarrá ázni egy perc alatt, esernyővel 🙂
Később tudtuk meg, hogy igencsak megúsztuk a vihart mert pont azt a régiót, ahol mi mászkáltunk megint elverte az óriásjég. 🙁
És ez így tette kerekké a történetet mert amikor először jártunk a tónál, akkor ugyanez történt, igaz, óriásjég nélkül.
Szép hely a Comói-tó és roppantul hálás vagyok érte, hogy újra láthattam.
Köszönöm!
